Íme Európa válasza az egyre elvetemültebben semmitmondó, sekélyes amerikai alkotásokra. Látványos akciók helyett komplikált, pergő párbeszéd, egyszerű cselekmény helyett bonyolult történetszövés, mai helyett történelmi kosztümös milliő, a sikert pedig a francia nagyságok mellett a tengerentúlról importált megasztár, John Malkovich garantálja. Hírhedt öntudatához méltón a saját irodalmából merítő francia filmgyártás ezúttal a századfordulón tevékenykedő Marcel Proust A megtalált idő című alkotását használta fel egy újabb tipikus francia film történetének alapjaihoz. Azoknak a kedvéért, akik a gimiben különböző okok - lógás, betegség, rőpdoga- miatt hiányoztak a Proustot tárgyaló irodalomóráról, szerepeljen itt az a kiegészítő info, hogy A megtalált idő Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamnak a záró darabja. A franciák ezt a mesterművet maguk előtt pajzsként tartva próbálták a nagy amerikai filminváziót feltartóztatni. Az eredmény azonban felemásnak bizonyult, az átütő siker bizony várat még magára, az amerikaiak meg csak jönnek...
A film rendkívül összetett cselekményének kulcsfigurája a halálos ágyán fekvő író Marcel Proust, aki régi fényképek nézegetése okozta nosztalgiaroham közepette életének egykori valós szereplőit vegyíti a csupán a képzeletében létező alakokkal. Az író elméjén végül diadalmaskodik a fantázia, könyveinek, szereplőinek társaságában Proust újraéli ifjúkori élményeit, s képzeletében újfent átéli az előkelő társaságban, az irodalmi életben tapasztalt szituációkat.
Az a vállalkozás, hogy egy filmrendező egy olyan bizarr és sokak számára nehezen emészthető író évtizedekig verejtékes munkával létrehozott főművét, kívánja filmre álmodni, az irodalmat értők és a filmhez bizonyos fokig konyítók szerint nyilván lehetetlen és eleve kudarcra ítélt küldetés. A baljós előjelekkel mit sem törődő Raoul Ruiz rendező elkészült művével ráadásul alátámasztotta a kételkedők véleményét. Filmje ugyanis nem kevesebbre, mint a szubjektív idő tételbizonyításának filmvászonra adaptálására tesz kísérletet - a végeredményt látva sikertelenül. A különböző idősíkok és térbeli eltérések figyelemmel követése egy regény formátumban előadott fiktív, kreált világban eredendően nagy koncentrációt igényel, filmre vinni szinte lehetetlen feladat, a vásznon összekuszálódott helyszíneket és időpontokat megfejteni és értelmezni felesleges időpocsékolás. Raoul Ruiz idősíkjai, szereplői és helyszínei eleinte párhuzamosan futnak, majd meghökkentő módon keresztezik egymást, végül teljes káoszba fulladnak, a cselekmény fonalát a film első harmada után a legprecízebb német néző is elveszíti, s aztán valóban nincs más alternatíva, mint követni a rendező által dirigált színészeket az eltűnt cselekmény nyomában. A hiba természetesen nem a zseniális színészgárda tagjaiban keresendő. Malkovich, Vincent Perez, Emannuel Béart, Catherine Deneuve világhírükhöz méltón alakítják a kidolgozottnak koránt sem nevezhető talán szándékoltan életszerűtlen karaktereiket. Alakításuk a gyönyörűen fényképezett csodálatos díszletekben, illetve a történetszövésnek ez az egzakt módja és maga az izgalmas vállalkozás mindenképp kiemeli ezt az alkotást a kosztümös, sztárparádét felvonultató európai produkciók közül, s teszi a filmet az újra és újra elgondolkodtató, megfejtésre váró alkotások méltó konkurensévé.
