A felszabadulást hosszú évtizedeken át a misztikum ködébe burkolta a politika, mely gondosan és erőszakkal vigyázott a fogalom szeplőtelenségére. Manapság a szót - az elkoptatott frazeológiától való félelmünkben - kissé félve használjuk, pedig a jelentése egyértelmű, akárcsak az oroszok által emlegetett Honvédő Háborúé. Úgy vélem, nemcsak a történelemtudománynak, a filmművészetnek is fontos feladata, hogy a magasztosnak vélt meghatározásokat megtisztítsa a rárakódott ballasztoktól és hazugságoktól. 1944 vége, majd a következő esztendő nekünk nemcsak a pokol végét, a fizikai és morális megpróbáltatások befejeződését, a Zilahy Lajos által magasztalt Krisztus-arcú katonák eljövetelét jelentette, hanem "vért, jajpanaszt, könnyeket", rablást, "davaj csaszi" akciókat, martalócok brutalitását is.
Például azt, amiről sokáig nem beszéltünk, holott mindenki tudott róla: lányok és asszonyok tömeges megerőszakolását, ami egyébként - legyünk tárgyilagosak - sajnálatos módon majdnem mindig együtt jár elég régóta a hadviseléssel. (A hódítók a világ minden táján előszeretettel szokták a védtelen nőket megrohamozni.) Az idillikus képet nem ékteleníthették el a sliccével babráló Ivánnal, pedig sok ezren estek áldozatul annak idején a barbár férfivágynak. A duhaj vörös csillagos szoldát, amint éppen bárisnyát követel? A vásznon efféle iszonyat ábrázolására senki sem vállalkozhatott. A "vigyázók" allergiásak voltak a témára. Még a puha diktatúra viszonylag erős esztendeiben Oláh Imre, egy hajdúböszörményi amatőr filmes bátran előállt a motívummal. Nem lett baj belőle, mert kevesen látták a munkáját. A bádogdobban - modern kori klasszikus! - szintén van egy villanásnyi epizód hasonló tartalommal. Amikor a drámát egy ünnepi filmhéten bemutatták, "odafönt" már morogtak, de nem kellett az ollóhoz nyúlni. Annak, hogy egy játékfilm cselekményének középpontjában az erőszaktétel álljon, megtetézve más bűncselekményekkel, most jött el az ideje. Az a Sára Sándor vállalkozott egy minden bizonnyal igaz történet elbeszélésére, akinek számos tételt magába foglaló életművében - elsősorban szerzői opuszaira: egész estés játék-, illetve dokumentumfilmjeire gondolok - gyakran vissza-visszatérő motívum a kiszolgáltatottság, a megaláztatás, a szenvedés.
A vád tragikus eseményei 1944 decemberében, a karácsonyvárás áhítatában kezdődnek. Egy tanyasi család békéjét és nyugalmát dúlja szét az érkező egyenruhások csapata. Korábban "csak" attól kellett tartaniuk, hogy a hadseregből megszökött fiú, Péter miatt kerülnek bajba, aztán egymást érik a borzalmak. A bátor fiatalember megtorolja húga megbecstelenítését, az apa és az anya megpróbálják menteni a menthetetlent, de a "honfoglalók" könyörtelenek, szétmorzsolják és megsemmisítik a famíliát. Beborult az ég fölöttünk - sugallják Sára Balázs komor tónusú felvételei.
A rendező általános érvényű tanulságok megfogalmazására törekedett: "Azok az erkölcsi kérdések, amelyek élet és halál mezsgyéjén felbukkannak e filmben, voltaképpen kortól és a történelemtől függetlenül minden korban és mindegyikőnk életében fölvetődhetnek" - mondotta Lőcsei Gabriellának egy interjúban (Magyar Nemzet, 1996. október 19.), bár hozzátette: meghatározó fontosságú a körképben "a szovjet struktúra jelenléte a mi hagyományos erkölcsi világunk fölött". Mindkét optika érzékelhető, a film azonban meglehetősen leegyszerűsített és egyoldalúan interpretált részigazságokat közöl velünk, mivel konfliktusait, szituációit, jellemeit indulatos tézisek fűtik. Már amikor fűtik. Végletesen gonosz és eszményien jó emberek néznek farkasszemet egymással. Ők és a mieink. Szinte mindvégig statikus a megjelenítés, zavaróak a naturalisztikus párhuzamok, a halovány miliőben haloványak a színészek is (Szakácsi Sándor például feltűnően hiteltelen: talán mert nem való neki a szerep). Sára Sándor vádbeszéde kétségbevonhatatlan tényeket tartalmaz, a bizonyítás logikája és művészi ereje azonban nem meggyőző - így aztán elmarad a katartikus élmény is.
