A Gerhard Richter – Valós látszat című, a Magyar Nemzeti Galériában augusztus 27-től látogatható tárlat igazi szenzációnak számít, hiszen eddig külföldre kellett utaznunk ahhoz, hogy megnézzük a ma élő egyik legjelentősebb festő műveit; a válogatás ráadásul nem tudja le a nagy nevet néhány mutatóba kirakott képpel (ahogy azzal gyakran szembesülhetünk), hanem nem kevesebb mint 80 vásznat mutat be, lefedve a művész teljes, hat évtizedes munkásságát.

Ezt a 60 évet pedig nemcsak azért nem könnyű lefedni, mert olyan hatalmas időszakot ölel át, hanem azért sem, mert Gerhard Richter zavarba ejtően sokoldalú alkotó. A Mű szerző nélkül (amelynek főhősét ugyan Kurt Barnertnek hívják, de egyértelműen Richter alakja ihlette, aki egyébként látatlanban is gondosan elhatárolódott az életéről szóló filmtől) egyik legviccesebb jelenete, amikor a művészt nagyban ünnepli az értő közönség valódi fotókból kiinduló, azokat fotórealista módon vászonra vivő, majd elhomályosító csodálatos munkái miatt, ő pedig képes lenyilatkozni, hogy már egyáltalán nem foglalkoztatja ez a fajta ábrázolás, és most inkább színskálákkal foglalkozik.

Nos, mindez nem alkotói túlzás volt a filmet író és rendező Florian Henckel von Donnersmarck részéről, hanem maga a valóság: Richter ugyanis valóban minden átmenet nélkül festett egyik nap még szocialista realista falfestményeket, másnap valósághű tájképeket, harmadnap pedig fotórealista portrékat, hogy végül a figuralitást teljesen elvető absztrakthoz forduljon – ráadásul mindezt nem egy lineárisan fejlődő életmű keretein belül, hanem pályája során vissza-visszatérve egy-egy ábrázolásmódhoz, anélkül, hogy egyszer is elkötelezte volna magát bármely stílusirányzat mellett.

És ha minderre még fel is van készülve az egyszeri galérialátogató, a Valós látszat még ehhez képest is meg tudja lepni, hiszen rögtön az első teremben a festőnek elkönyvelt művész finom ceruzarajzait sorakoztatja fel. A kiállítás kurátora, Bódi Kinga művészettörténész által „táj- és hangulatképekként”, illetve „időjárás-jelentésként” azonosított művek Richter legújabb munkái: 2021 márciusa és áprilisa között készültek, kifejezetten a budapesti tárlat kedvéért – egy évvel azt követően, hogy az alkotó kijelentette: lezárta festőművészi pályáját.

A művészi alkotás alapjait, egyes számú médiumait jelentő papírhoz és ceruzához való visszatérés jegyében született munkák mellett pedig a kiállításon megtekinthetjük Richter többi útkeresésének lenyomatait is, a már említett elhomályosított „fotókiindulásoktól” és rideg szigorúsággal megvalósított színskáláktól kezdve az 1972-es Velencei Biennáléra alkotott 48 fotórealista művész- és tudósportrén át Tiziano Angyali üdvözletének absztrakt dekonstruálásáig vagy a kölni dóm 11 ezer lapocskából pixelszerűen megvalósított hatalmas ablakáig (utóbbit videófelvételen láthatjuk).

A Mű szerző nélkülnek a már említett vicces jelenetén kívül volt egy másik mulatságos mozzanata is. Amikor Barnert/Richter az NDK-t és a szocialista realizmust maga mögött hagyva az NSZK-ba disszidált, ahol Düsseldorfban a nulláról kezdett újra mindent, és ennek jegyében újból kijárta a képzőművészeti akadémiát, hirtelen rászakadt az a rémisztő szabadság, ami máshogy kötötte gúzsba, mint az addigi kötelezően előírt szocreál. Innentől kezdve alkothatott bármit és bárhogy – és pont ezért nem tudta eldönteni, hogy mit alkosson és hogyan (ebből a tipródásból jelentettek végül kiutat a már említett fotókiindulások).

A filmben kicsit karikatúraszerűen láthatjuk, ahogy a főhős a mindenféle eredetinek gondolt abszurd módszerrel alkotó diáktársaira (egyikük például szögek ezreit ütögeti be különböző tárgyakba) rátromfolva próbál ki lehetetlenebbnél lehetetlenebb alkotói módszereket: felhasogatja a vásznat, tánclépéseket ad elő rajta festékes talppal vagy nemes egyszerűséggel csak úgy végiglocsolja festékkel. Nagyon érdekes mindezt viccfaktor nélkül végignézni a kiállításon, ahogy a művész folyton azt kereste, hogyan lehetne a valóságot a lehető legigazabb módon megragadni, hogy végül eljusson odáig, hogy sehogy (lásd a Valós látszat címet) – de miközben végigment ezen az úton, folyamatosan valami értékeset alkotott.

A másik katartikus élmény, amit a kiállítás ad, hogy a saját szemünkkel láthatjuk megvalósulni azt a paradoxont, hogy Richter ars poeticája szerint igyekezett eltüntetni a szubjektumot a képeiből, hogy eljusson a szerző nélküli műig (lásd a róla szóló film címét), hiszen nem az ő személye, hanem az általa megszületett festmény az érdekes – miközben mindvégig nagyon is jelen van az alkotásaiban, legyen szó felesége fürdőzésének intim megfestéséről, csecsemő korú fia maszatos arcának öt évvel később történő felidézéséről, idősebb lánya felkavaró portréjának vászonra viteléről vagy az általa személyesen is átélt drezdai bombázás megragadásáról.

„A művészetnek meg kell nyugtatnia a felzaklatottakat, és fel kell zaklatnia a nyugodtakat”

– véli egy másik fontos kortárs alkotó, Banksy. Egyszerre megnyugtató és megindító látni, hogy a 89 éves Gerhard Richtert szemmel láthatóan a mai napig mélyen felzaklatja, hogy megtalálja ennek a módját. És talán soha nem fog tudni megnyugodni.