Diszkrét, méltósággal hömpölygő kamaradrámát rendezett Arturo Ripstein. A Vérvörös őrült szerelmeseinek ellentétpárját, a karibi Philemon és Baucist megejtő finomsággal, csitult szenvedéllyel alakító Marisa Paredesre és Fernando Lujanra sokáig emlékezni fogunk.Ripstein, a márquezi mércével, olyan oldalról közelíti meg a valóságot, amitől az még a legvulgárisabb pillanatokban is poétikusnak tűnik.A fáma szerint - maga Márquez mesél erről A guajava illatában az őt
faggató Plimo Apuleyo Mendozának (néhány héttel a Nobel-díj átvétele előtt) - a filmet ihlető kisregény Párizsban, rue Cujas-béli padlásszobájában, a Baljós óra írása közben született. "Alighogy belekezdtem, abba kellett hagynom: az egyik szereplő, az öreg ezredes, aki hiába várta polgárháborús
veterán nyugdíját, kikövetelte a maga külön világát, egy könyvet". A kolumbiai mester 1955-ben - az El Espector párizsi tudósítójaként - saját szorongásait írta ki: hőséhez hasonlóan ő sem tudta soha, mit fog másnap enni, örökösen várta a levelet, a pénzesutalványt, amely sohasem érkezett meg.
A film hőse, az Ezredes - karibi Don Quijote. Komoly, több évtizedet kiszolgált fehér vászonöltönyében, szalmakalapjában is elegáns, egyenestartású túlélő. Higgadt, derűs szerelem fűzi Lolához, spanyol
származású feleségéhez, évtizedek óta kikezdhetetlenül. ("Meghódítottam a hódítót" - mondja kedvesen az asszonynak, miközben megsimítja a hófehér hajkoronát.) Harci kakasát - Tadeo Blondie-t - a soha ki nem hunyó remény zálogát, különös ragaszkodással dédelgeti, tanítja, sőt taníttatja környékbeli kis suhancokkal, mintha tragikusan eltávozott fia szellemét őrizné.
Ezúttal nem közhelyes, hanem hiteles magasztosság és emelkedettség lengi be a vásznat. A megalázottságban, a nyomorban, is vállalt tisztesség, szolidaritás, szeretet ritkán szolgál témául mostanában, ilyen erővel, ilyen természetességgel.
