Az FBI-ügynök halála

  • ts / Mancs

Az ám a nagy szám, ha a legnagyobbak, akik maguk is amolyan szuperhősök, mint Spielberg, egy igaz történettől inspirálva fejtik ki mondandójukat. Semmi űrkamu, semmi klónbébi visszavág, semmi majd én a semmiből ott teremve elkapom az égő vonatból fejedre eső, kolerás téglát az utolsó pillanatban, mint az Indiana Jones vagy az apja. Hanem egy közülünk, ha nem is csak úgy találomra vétetik, s mint afféle muszáj Hermész válik a nemes üzenet hordozójává.

Ím Spielberg most talált magának (vagy találtak neki, ez egyre megy) egy övéi körében kis ideig nyilván hírhedett, ám mára méltatlanul felejtett szélhámost, s menten meglátta benne a hőst. Mert a hős az ott van sokakban, de kevés az avatott szem, ami meglátja rögtön. Az ilyen figurák felől nyugodtak lehetünk mindig, ha véletlenül túlélik a filmet, a vége főcím előtt gondos felirat tudatja velünk élete további történetét, letelepedett vidéken, gladióluszt, vadásznutriát és egy fészekalja gyereket nevel, visszaemlékezéseit írja, vagy már túl van azon is.

Ám Spielberg nem ma kezdte, így tudja jól, nincs az a világszélhámos civil, aki fölvehetné a versenyt Indiana Jonesszal vagy a Pókemberrel. Épp ez benne az érdekes, hogy olyan esendő, az volt már az apja is, noha ő mennyivel többre vitte (mármint a fiú). Itt belép a helyes színészválasztás, a jobb napokat látott szélhámos csekkhamisítót Leonardo diCaprio adja, való igaz, rá, mint ahogy eddig se, a jövőben sem bízza senki majd a Terminátor vagy a Rakétaember figuráját. Megvezetheti ugyan korát (a delejes hatvanas évek) és egész Amerikát, de marad, aki volt, a született senki, hisz apja sem volt egy képregényalak.

Szélhámosokkal úgy különben teli a padlás, sem a filmművészet, sem az ilyen-olyan irodalom nem fukarkodott soha termelni őket. Márpedig Spielberg ezen mozija bízvást nevezhető irodalmi igényűnek, hiszen közel két és fél óráig tart, és kérlelhetetlenül unalmas. Ennél persze többről van szó. Leginkább számszerűségében. Az amerikai Arthur Miller drámája, Az ügynök halála világszerte sikeres színmű máig is, ám e film felől nézvést elmenne az amerikai himnusznak is. Megkerülhetetlen alapvetés. Spielberg nem is akarta megkerülni, de úgy látta, itt az ideje túllépni rajta. E szándéka megvalósítását egy roppant kézenfekvő ötlet szolgálta híven: egy helyett legyen három az ügynök, úgy mégis komolyabb. Mi meg fektethetjük fel az újabb ügynöklistát.

Ott a mondott apa. Partraszállóként kezdte, kétszáz bajtársa elől csaklizva el a táncoló francia lányt, aki szebb volt az összes pine-up girlnél, s filmünk idején is tartja magát. A veterán aztán töltőtollboltot nyitott, fölvette a városi klub, és szép lassan tönkrement. Meg van mutatva, hogyan. Alaposan. Pedig amolyan nagy dumás ember, bátran bepróbálkozott minden banknál, minden szépasszonynál, de ejtette mindenki, először csak kisebb lakás, kisebb kocsi, aztán semmi és senki, az asszonyka is lelép, végül már az FBI is alig-alig nyitja rá az ajtót, akkor is csak azért, hogy az égre-földre keresett fia holléte felől érdeklődjék. A híres Christopher Walken formálja meg ezt a remek karaktert, úgy, hogy a nagy Sztanyiszlavszkij hátradől és csettint, nem éltem hiába. Bár meg se születtél volna, lélekkufár.

A fiú se piskóta, hogy ne nagyon turkáljunk a sok szélhámosok között, leginkább Viktort idézi. Szöllősi vagy hogy hívták, tudják, a sötét ruhás fiú a Jó estét nyárból. Pedig Leó fő fegyvere a mimikri, előbb fess másodpilóta (valamiért, úgy tűnik, Amerikában a pilóták akkoriban a rocksztárok megfelelői voltak, nem értem, rocksztárok is voltak már-pedig), majd délceg orvos, nyalka ügyvéd, a megfelelő kosztümben és megfelelő szöveggel, de születési hendikepje a nézőnek mindvégig világos, mintha ő is mindig ugyanazt a sötétkék öltönyt viselné, és maga csodálkozna a legjobban, hogy beveszik a süketelését, mint ahogy az a kicsi görög. Amikor két bőrönd dollár van vele, akkor is csak egy szerencsétlen balek.

Akit egy harmadik szerencsétlen hülye, Tom Hanks FBI-ügynök üldöz, kell-e mondani, a kopó kitartásával. Hogy ez a Tom milyen egy nyomorult flótás, annak bemutatására Spielberg nem átallja megszakítani a filmjét. Megy a mozi, épp huszadszor mondják, hogy Tomot is elhagyta a családja, alig látja négyéves lányát, mert az anyja Chicagóba vitte élni, amikor katt, egyszer csak egy laundryban (önkiszolgáló Patyolat) látjuk, egy szomszédos nyanya valami holmija rózsaszínre fogta az összes fehér ingét, pedig az az FBI-nál munkaruha. Aki azt hiszi, hogy a következő jelenetben rózsaszín ingben látjuk viszont a Men in Black3-ban, az rossz mozira váltott jegyet.

Már csak annyi jön, hogy Tom és Leó között amolyan atya-fiúi vonzódás bontakozik ki, és mindenki mehet a dolgára. Spielberg ezzel nem kevesebbet állít, mint hogy az alsó kutyák intelligensebb egyedei viszonylag hamar fölismerik az egymásrautaltságukat, ezt meg minek.

Voltaképpen bosszankodhatnánk, céltalanul eltöltött, értelmetlen órák, de mégis az a hallatlanul egységes világkép, amit ebből a moziból hazacipelhetünk, sok mindenen átsegíthet a nyagybetűs életben. Megtanuljuk újra, tizedszer, századszor, hogy jobb nem ugrálni. Mert ha ugrálunk, megbüntet a világ, és van annál rosszabb is, amikor megbocsát, és értékeink gondos mérlegelése és elismerése után öntestébe szervít. Mindenképpen dicséretére váljék Spielbergnek, hogy erről megvan a véleménye, noha az sem spanyolviaszk, de legalább szimpatikus. Magyarán ez az elismerés, ez a helyén kezelés még a börtönnél is sokkal, de sokkal rosszabb.

Tom elintézi Leónak, hogy büntetésének lejárta előtt évekkel szabaduljon, és állást szerez neki az FBI-nál, hogy ugyanolyan hülye, magányos balfácán legyen, mint ő. Minek? Erre a példára már egyszer ott volt a best supporting atya, sebaj. A feliratból a végén kiderül, hogy Leó hamisítási szakértőként marha sokat keres máig is, tehát a pénz nem boldogít. Az sem, amit a moziban hagyunk, bár az elején a remek retrós főcím majdnem megéri a jegy árát, a filmnél mindenesetre sokkal jobb.