Szorongó félelem fogja el az embert, ha olyan színdarabot készül megnézni, amely számára különösen kedves regényt dolgoz fel.
Hogyan lehet egy hosszú, bonyolult mondatokkal, gondolatokkal és lélektani helyzetekkel teli történetet színpadra állítani, hol vész majd el a lényeg, a valódi mondanivaló, hol válik modorossá a játék, a színpadi szituáció? Márai Sándor Az igazi című páros monológja különösen érzékeny darab: a történet csak látszólag hömpölyög, a dráma a lelkekben zajlik, s éppen ez veszne el, ha kényszeresen mindent el akarnánk játszani, meg akarnánk mutatni.
És a Pinceszínház nem hibázik. Két könyvet, Az igazit, valamint folytatását, a Judit című kisregényt is össze tudták sűríteni majd' másfél órába úgy, hogy az embernek nem támad hiányérzete: benne maradt minden fontos mondat. Góczán Judit dramaturg bravúros munkát végzett; izgalmasan és szívszorítóan bomlik ki a történet, miközben tűhegyesen koppannak az utánozhatatlan Márai-mondatok. "Nem is tudom, rosszul éltek-e? Csak éppen nem jól éltek" - mondja Péter (Varga Zoltán) a szüleiről, akik polgárok voltak, polgárnak lenni pedig állandó erőfeszítés. "Tizennyolc éves koromban már nagyon elfáradtam a magánytól és a szorongásos várakozástól. Szerettem volna megismerni valamit, ami nem egészen szabályos. Ebbe a magányba lépett be egy napon Áldozó Judit."
A színházban évek óta megy sikerrel másik két Márai-mű - a Kaland és a Válás Budán. Az igazi című kisregény 1941-ben jelent meg, s csak negyven év múlva, 1979-ben született meg a történet folytatása, Judit címmel. Az első könyvben a polgári életet élő Péter és Ilonka (Györgyi Anna) monológját olvashatjuk: házasságuk és válásuk történetét a saját szemszögükből. A folytatásból kiderül, hogyan élte meg mindezt a "betolakodó harmadik", Péter második felesége, a cselédlányból nagyságos asszonnyá lett Judit. A történet harmadik része ...és az utóhang címmel látott napvilágot: ebben a szereplők már nem jelennek meg, csak beszélnek róluk. A színpadon a négy szereplő tűnik fel, a már említetteken kívül Lázár (Mertz Tibor), az író, életük tanúja és résztvevője. A jelképes díszletek között, ahol csupán egy pad, egy állólámpa, egy kávéházi asztal, egy homlokzat jelzi a polgári élet színtereit (díszlet-jelmez: Dőry Virág), a színészek tárgyi eszközök segítsége nélkül állnak a nézők előtt. A Pinceszínház egyébként is intim terében azonnal kiderülne minden hamis hangsúly vagy mozdulat. És a színészek nem hibáznak.
Györgyi Anna finom és érzékeny, a férjét reménytelenül szerető asszony, a Juditot játszó Bacsa Ildikó pedig cselédként és őnagyságaként is hiteles. Esendőségében is magabiztos, beérkezettségében is kiszolgáltatott, de mindenekelőtt és utolérhetetlenül: nő. Varga Zoltán sápadt és magas Péterének polgári sorsa benne van egyetlen mozdulatában, ahogyan például a kalapját a fejére illeszti, Mertz Tibor pedig az író éleslátásával és kíméletlenségével fogalmazza meg a szereplők helyett is sorsuk lényegét. Amikor Ilonka megosztja vele titkát, hogy vissza szeretné hódítani a saját férjét, Lázár csak a fejét rázza: "Vissza lehet hozni valakit, aki hűtlen. Vissza lehet szerezni valakit, aki elment. De aki igazán és véglegesen meg sem érkezett, soha... Nem, ez lehetetlen." A darabban a visszafogott díszleten és a finom, mégis találó jelmezeken túl a zene (Varga Judit) segíti a színészeket: ritkán hangzik föl, de olyankor különleges, feszült atmoszférát teremt.
S hogy van-e igazi, azt Péter és Ilonka is másképp látja. Végül mindkettő rájön a saját igazságára, de csak nagyon sok fájdalom és szenvedés árán. Sorsuk hétköznapiságában is olyan megrázó, hogy a nézőtér sötétjében ülő is beleborzong.
