A magyar cím kiemeli a hírhedt nevet (Sade márki játékai, rendezte Philip Kaufman), az eredeti lúdtollról szól, az íróeszközről, a márki mániájáról. A forradalom után a márkit ismét becsukják (előtte Bastille, utána diliház), és a falak között írással tölti idejét. Meg színházzal: igen, az ápoltakkal játszatja el darabjait - (valamikor Peter Weiss írt erről a fura színházasdiról darabot, ami jócskán felkavarta a világot). Ennek a filmnek ezért az írás (közlés, alkotás) démona az igazi témája. De Sade márki börtönben vetette papírra legtöbb művét, mikor aztán már itt, a diliházban raboskodva megjelent új regénye, amit persze elkapkodtak (a pornográfia?, a szadizmus?), a hatalmasok végleg el akarják tiltani a tintától. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Ha nincs tinta, jó lesz a vörösbor, amivel lepedőre írja regényfolyamait, aztán mikor kiderül a turpisság, akkor saját vérével ruhájára, majd falra, mindenhová - nem lehet belefojtani a betűt. Ahhoz meg kell nyuvasztani. Persze a körítés a szokásos: guillotine - előzmény a francia forradalom, ahol állítólag elsajátította ezeket a játékokat -, aztán ilyen-olyan kínzás, korbács, gyújtogatás, icipici pornó, de olyan családi alapon.
És kosztüm minden mennyiségben. De nem zavaró, sőt, a film - jeles drámaíróé az alapanyag - inkább sok rétegével lep meg. A bezárt márki (Geoffrey Rush) kínjai elsősorban szellemiek, a kifejezésé, a tiltott szavak-aktusok kimondásáé, s ettől máris benne vagyunk a modern irodalom drámájában. Miért akarja a politika mindenáron elnyomni az írást-írót? Aztán itt van Kate Winslet (ismerjük, a Titanicból), ő csempészi ki a kéziratokat, segít a márkinak, s közben élvezi, amit a démon irkál. Aztán itt a komisszár (Michael Caine), akit a császár - a márki botrányos könyvei miatt - a diliház felügyeletével bíz meg, csakhogy őt meg ifjú felesége csalja, Sade könyvei által elbűvölve. És persze itt van a pap (Joaqhin Phoenix), aki ugyancsak elcsábulna, ha nem halna meg előbb a szép Winslet kisasszony.
Szóval ez a mozi megérdemli, hogy odafigyelj, pontosabban, hogy ne azon élvezkedj, amit itt-ott odavetnek koncnak, a sztori meghökkentően komoly, jóllehet alig von le valamit Sade márki eredeti szövegeinek rémségeiből.
Mégis ez a brutális, filozofikus mese mód szinte elképzelhetetlen a mai moziprüdériában. Pedig nem is az erotikus megszállottság a főtéma, hanem az írói kifejezésért való küzdelem, vagy másképp: harc a fantázia szabadságáért, amit semmiféle politikai hatalom nem képes elfojtani. Sade kapcsán ugyan nem ez szokott eszünkbe jutni, de itt a történetnek ez a dimenziója elég nagyot szól. Ráérezhetsz arra is, hogy miért a képzelet idézi fel az emberlét szörnyűségeit, vagy - a másik oldalon - az erotika miért tevődik át az írás-olvasás elvont érzékiségébe? A film nem szálazza szét ezeket a fonalakat, említi őket, aztán elfelejti. Pedig látszik, hogy ez a mozi tele van metaforikus utalásokkal: nem kell szó szerint érteni a kosztümös történetet - bár néha úgy érzed, hogy a Notre Dame-i toronyőrből kölcsönzött képeket látsz. Mégis ez inkább metaforikus tanmese: a nézőnek tovább kell gondolnia a kalandokat. Tabuk nemcsak ott, a diliházban, meg az akkori politikában voltak, ma is vannak, sőt bennünk is élnek, eldöntheted, hogy okkal, ok nélkül. Kár, hogy ezek az utalások épphogy csak megjelennek: bátortalanok.
Kate Winslet lejátssza partnerét, Geoffrey Rusht, a Sade-figurát, vagy csak jobban tetszik: ilyen a mozi. Ha már író, akkor valahogy sugárzóbb férfit várnánk, de nem az, neki más dolga van. Winslet viszont továbbra is megnyugtatóan kerüli az anorexiát s még játszani is megtanult. Van néhány rémes jelenet, de túlélheted, s pár napig emlékezni fogsz a történetre. Ami nem mondható el a manapság divatos tinisztorikról.
