Anthony Shaffer: Mesterdetektív
A krimi elég halálos színpadi műfaj, azon alapaxiómánál fogva, hogy az ész nem látványos. (Azok a szériában gyártott - túlnyomórészt amerikai - filmek, melyekben többnyire rengeteg öldöklés és vér folyik, és legutoljára, szerencsés esetben, éppen a detektív vagy a pozitív hős mészárol, távoli rokonságban sincsenek a krimivel, tán ezért is becézik akciófilmeknek őket.) A krimi elsősorban szellemek párbaja; klasszikus darabjaiban - például Agatha Christie vagy Chandler műveiben - többnyire egyetlen, rendszerint "készen talált" hulla és rengeteg fejtörés van.
Anthony Shaffer Mesterdetektív című darabjával - a Merlinben mutatták be Keszég László rendezésében - az a legnagyobb baj, hogy az íratlan, de szigorú szabályok alapján voltaképpen egyetlen szót sem lehet írni róla; még azt sem szabad elárulni, van-e benne hulla és mennyi. De még azt sem, ki a mesterdetektív, és belőle hány van.
Annyit azért lehet talán mondani, hogy a mű a vígjátékba hajló krimik nagy családjába tartozik. Az epizódok tartalma-formája, a fordulatok minősége és sűrűsége, valamint a dialógusok intonációja nem a horror motívumait, hanem a szellemet és szellemességet preferálja. Izgalom és nevetés könnyű kezű elegyítése, pofonegyszerű sablonok pikáns "nyakatekerése" - ez Anthony Shaffer darabja, melynek szolid minőségében, gyanítom, ismét csak oroszlánrésze lehet Hamvai Kornél fordításának. Ezúttal nem a nyelvi bravúr volt a feladat - mint például a Caryl Churchill-darab esetében -, hanem éppen ellenkezőleg: a nyelvi észrevehetetlenség, melynek előállítása szintén nem könnyű.
Műfaját és minőségét tekintve is szórakoztató színházat látunk a Merlinben. Shaffer csavaros darabján, Hamvai sima és elegáns fordításán kívül ehhez az ezúttal elsősorban játékmesteri erényeit megmutató Keszég László rendezőre és precíz, alapos, technikás, szellemes színészi játékra van szükség.
Keszég rendesen levezényli a produkciót - és ez manapság nem kis dolog. A szakma ismerete, a rutin megszerzése alapkövetelmény - és ehhez Shaffer darabja a maga módján jobb alapanyag, mint a Hamlet. Keszég gondja a ritmus, a színpadi akciók térben való terítése, a játéktér és a díszlet helyzetbe hozása - ehhez meglehetős segítséget kapott Valcz Gábortól, aki stílusos, angolban tartott, apró ötletekkel megbolondított, szakmányban dolgozó krimiiparos szalon-dolgozóját készítette el.
A színlap öt játszó személyt tüntet fel; közülük háromnak a teljesítménye - nyomós okokból - értékelhetetlen. Csak a két "profi", Jordán Tamás és Mácsai Pál alakításáról lehet beszélni - és erről is kevesebbet, mint megérdemelné (lásd az íratlan, de szigorú törvényeket).
Jordán egy sikeres, eléggé gazdag, mégis nagyjából boldogtalan krimiszerzőt játszik. Boldogtalanságának súlyos oka van: az unalom, méghozzá a szellemi unalom. Noha íróasztalán ott hever legutóbbi - még készülő - bűnügyi történetének kézirata, a kisasztalokon többféle játék, ez az ember nyaktól fölfelé mégiscsak unja magát. Játékai afféle egyedül is játszható, de voltaképpen társas variációban élvezetesebb fajták; eléggé simán adódik tehát a következtetés: ez az ember igazi társasjátékra vágyik, ahhoz pedig igazi társra. Feleség, szerető - mindből van, amennyi kell - erre a feladatra szóba sem jöhet: más kell. És ahogy ilyenkor lenni szokott: betoppan valaki.
Amikor az előadás elkezdődik, Jordán éppen írógépel - tehát a computer előtti korban vagyunk, ami ezúttal elsősorban azt jelzi, hogy a szellem mozgástere nagyobb, karaktere ruganyosabb, ambíciója elevenebb. Alig van időnk körülnézni a szobában, és lajstromozni a bútorokat, kellékeket - ilyenformán levonni a következtetést, hogy ezt az angol urat "női nyomok" nem veszik körül, mert szobája nemcsak angol, hanem férfias is -, máris csöngetnek. Az amúgy komótos Jordán mozdulatai felgyorsulnak, szemében várakozás és remény csillan (játék van kilátásban!), és kissé átrendezi a terepet: megteremti a munkájába belefeledkezett író exteriőrjét. Ez a gyors váltás csak azért érdemel említést, mert később a színész játékának meghatározója lesz; nemcsak mint a hamis látszatok keltéséhez elengedhetetlen eszköz, hanem mint egy személyiség lényege. Jordán jókedvűen lendületes alakításában még a színész öröme is ott van: ezt szokás néhol lubickolásnak nevezni.
A betoppanó vendég Mácsai Pál - hogy kit, illetve mit játszik, nem mondhatom el, legfeljebb annyit, hogy ismeretlenül érkezik. Az első közös jelenet tehát két idegen egymást felmérő, felbecsülő, tapogatózó találkozása; a betoppanó félénksége, zavara és gátlásai az otthon és a helyzet előnyét birtokló házigazda fölényességével szemben Mácsainak nyilván nem esik nehezére az általa játszott figurát végigkergetni a tétova - és a sikeres író jelenlétében kisebbségi komplexusban szenvedő - idegentől a morális fölényt kinyilvánító öntudatos férfiig; és ez még csak a második jelenet summája. Ami ezután jön, ahhoz nem egy alakonbelüli gyors színészi váltásokra van szükség, mint Jordán esetében, hanem inkább a különféle helyzetek diktálta gyors fejlődés virtuóz bemutatására. A betoppanó idegenből ugyanis előbb játékos lesz, azután sok minden más. Mácsai "alakhalmozást" kénytelen elkövetni; felteszem, a legkülönfélébb színészi készségek segítségével igen magas szinten abszolvált feladat őt legalább annyira szórakoztatja, mint a közönséget.
És miközben minduntalan a szórakozás jut eszünkbe, muszáj észrevenni, hogy ebben a globális jó hangulatban, kellemesen bizsergető szellemi izgalomban pokoli sok munka rejtőzik. Mutatkozni nem mutatkozik, merthogy nem mutatkozhat - innen tudjuk, hogy benne van. Amiként a sokértelmű játék szónak egy általam igen kedvelt, amúgy ritkán látható árnyalata is - na, ebben különbözik a Merlin Színház Mesterdetektív című produkciója a szórakoztató színházi előadások legtöbbjétől.
