Az üldöző - Viseltes zsánerben indított filmnél már az is öröm, ha a darab legalább kicsit eltér a sablontól, így aztán csak dicsérni lehet az első filmes Na Hong-Jin abbéli igyekezetét, hogy bemutatkozó munkája lehetőleg minél több ponton átírja a sorozatgyilkosok utáni hajszákat megéneklő thrillerek szabálykönyvét - de ennek a gyakorlatnak is vannak hátrányai. Az üldözőben nem azok, nem úgy és nem akkor gyürkőznek neki a problémáknak, mint az egyébként nyilvánvaló (hiszen meg is idézett) előképül szolgáló közelmúltbeli hollywoodi menetekben, de Na számára annyira fontos a meghökkentés, hogy a remek ötletek mellé a hihetőtől bántón távolra rugaszkodó fordulatokat is beletuszkol a rendelkezésére álló százhúsz percbe. Az olcsó húzások (élükön a túlcsavart zárlattal) jócskán kilógnak a film szövetéből, hiszen a rendező egyébiránt határozott realizmusigénnyel közelít tárgyához - olyan thriller ez, ahol a hősök két perc sprint után már kiköpik a tüdejüket, verekedés közben pedig a saját lendületüktől esnek sután hanyatt. A dél-koreai rendőrséget Na Hong-Jin lomha, elképesztően szűkagyú és agresszív bagázsnak láttatja, s a magunk prekoncepciózus módján erősen hajlunk rá, hogy ezt is a rokonszenvesen pontos megfigyelések oszlopába lajstromozzuk.
A határidő-dramaturgia ellenére a filmből itt-ott elpárolog a feszültség, de a felütés nagyon erős, az utolsó harmad izgalmas, a színészek nagyszerűek. És a rendező mellékesen megkölti egy nagyváros szimfóniáját is: a lendületesen sikló kamerákkal bemutatott éjszakai Szöul atmoszférája sokáig velünk marad.
