Az ír származású, önmagát félig britnek és félig amerikainak valló Christopher Nolan filmjeinek evolúciója az 1998-as Követés című, fekete-fehér, fillérekből gyártott noirjától, a Memento dramaturgiai zsenialitásán túl a Batman trilógia klasszikus történetmesélésén keresztül érkezett el az operai epikussághoz, amelyet az Eredet című sci-fivel ért el. A teljes titokban készült Csillagok között pedig tisztelgés az abszolút példakép, Stanley Kubrick irányába.

A fejlődés azonban nem eredményez tökéletes művet. Még akkor sem, ha a rendező most érkezett el életművében először az érzelmekhez. A Csillagok között intenzíven bánik az érzelmekkel, mintha csak a rendező most akarná minden elmaradását behozni: legalább olyan erővel éri a nézőt a giccshatáron mozgó családi dráma (a szülői lét és felelősség példázata), mint Kip Thorne féreglyukelméletének tudományos alapon fikcionalizált tézisei.

Adott a zord jövőkép: a Föld haldoklik, a bolygó erőforrásai kimerülőben, az emberiség éhezik. A mérnökök helyett már csak farmerok kellenek, akik a földön egyedül megélő kukoricát termesztik. A Csillagok között nehezen indul, és körülményesen végződik. Talán ez a legnagyobb problémája. Bár a végkifejlet fényében plusz - egyébként könnyen kitalálható - értelmet kap az első félóra, a gazdálkodás mindennapjai igencsak a földhöz ragasztják a szárnyalni vágyó alkotást. Izgalmak nélküli, csöndes apokalipszis ez, amelyben a rendező ráadásul a ritmust sem találja. Csörgedezik, vagy inkább csak vánszorog a cselekmény.

A Matthew McConaughey alakította felfedező-pilóta, Cooper kapja azt a feladatot, hogy egy csapat tudóssal átkeljen egy fekete lyukon egy másik galaxisba és az ott fellehető bolygók közül megtalálja az emberiség lehetséges új otthonát. Az első meglátogatott bolygóval a feszültség is megjelenik, s ekkor futja legerősebb részeit a film. A tudatosan visszafogott, mégis erőteljes űrbéli otthonkeresés képeivel. A hihető képzelettel.

Ezt rontja el a tudósként is kiváló Brand űrhajós (a törékeny Anne Hathaway) monológja, amelyben a szeretet fizikai fogalomként köszön vissza, ami, ha kell, erősebb a teret és időt legyűrő gravitációnál is. Ez csak akkor lesz rosszabb, amikor a patetikus, és a filmhez nem illő elmélet igazolást is nyer. Ráadásul akkor, amikor a hiperkocka megjelenítésével az addig oly sikeresen mederben tartott vizualitás is kicsúszik Nolan kezéből, és műve egy rosszabb videojátékra kezd hasonlítani. A film addigi szilárd alapjai: a lehetetlen küzdelem a hol összesűrűsödő, hol nyúló idővel szemben, a túlélési ösztön még reménytelenebb harca a racionalitással szemben, hirtelen meginognak. Isten az ember képében kacsint be az űrhajó ablakán. S mindezt egy filléres szerelmes regény logikájával.

Pedig az év sci-fije szinte térden állva könyörgött a sötétebb, kompromisszummentesebb végkifejletért. Azért a belátásért, hogy az űr mégsem játékszer. S különösen nem családegyesítésen dolgozó védőnő. Az ember eredendő magányossága így nem több, mint holmi trükk a vásznon. Mintha a filmet átjáró bölcs keserűség hirtelen elillanna, és a Spielberg által már fényesre koptatott értékek tolakodnának a helyükre.

Rég nem volt Dürrenmatt figyelmeztetése ennyire helytálló: egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be. Gondolkodás tehát elnapolva. Ehelyett csak hátradőltünk az ülésen: nincs itt dolgunk már semmi.