Az üresség formája - Megtört ölelések

Pedro Almodóvar eddigi leghosszabb és legdrágább filmje egyfajta önvallomás - de többet és mást mond el a tizenhetedik filmjénél járó rendezőről, mint amit és amennyit a történet elmesél.

Bonyolult szimbólumrendszer és sekélyes megvalósítás feszül egymásnak a spanyol kultrendező új filmjében, a Megtört ölelésekben, amely lehetne Pedro Almodóvar öndefiníciója, ars poeticája is, ám ehelyett végül egyetlen dolgot állít igazán markánsan: hogy a direktor hatvanéves korára végérvényesen az esztétizmus rabja lett. S ennek csak egyik - noha igen szembetűnő - összetevője, hogy szenvedélyesen belehabarodott Penélope Cruzba.

A Megtört ölelések filmrendező főszereplője vak, szeme a kamera lencséje - ha nem is túl eredeti, de önmagában is erős állítás. Melyet Almodóvar még tovább erősít: a film szerelmi háromszögének harmadik tagja, az idős iparmágnás, noha nem látássérült, mégis a kamerán keresztül lát csak igazán: filmre veteti fiatal, színésznő kedvese minden tőle távol töltött percét, hogy kiderüljön, valóban megcsalja-e a rendezővel; végül a nő is a szalagra mondja fel elbocsátó szép üzenetét. Mindeközben pedig forog a film a filmben - a főszereplő rendező forgatja Almodóvar korai filmjét, Az asszonyok a teljes idegösszeomlás szélént. Aztán az erős önreflexivitást agyoncsapja a borzalmasan giccses utolsó mondat, a kínos bölcsesség a rendezésről, amely pár szóba sűríti mindazt, amiről a film jó része szólt, hivalkodóságával feleslegessé téve minden korábbi, szerényebb utalást.

Persze a két óra feletti játékidőt látva nem meglepő, hogy a film nemcsak a filmről mint olyanról szól, de cselekménye is akad. Ami viszont meglepő, az a forgatókönyv Almodóvarhoz méltatlan egyszerűsége, közhelyessége - egyszóval üressége. Nemhogy a megszokott és - valljuk be - vágyott almodóvari panelek nincsenek meg (a csavarok a tíz percenként újabb meglepetést tartogató történetben, a szokatlan és meghökkentő témák felvetése), de önmagában semmivel sem különb egy átlagos amerikai romantikus B-filmnél - különbnek a kivitelezés sem különb, de az legalább nem átlagos.

A megvakulása óta írói álkaraktereként élő rendező (Lluís Homar) emlékszik vissza korábbi szerelmére, bukott filmjének színésznőjére (Penélope Cruz), aki heves szerelmük alatt egy idős üzletember (José Luis Gómez) partnere volt. A szerelmi háromszög hemzseg a bugyuta közhelyektől: mikor a nő elhagyná, az idős férfi verni kezdi; a nő valami rejtélyes okból nem akar a rendőrséghez fordulni, sőt, csak hogy meglegyen a bonyodalom, mondvacsinált indokkal nem is szakít vele - és így tovább. A fordulatok, ha annak lehet nevezni őket, súlytalanok és kiszámíthatók, s az egyetlen komoly kérdés (ki okozta a nő halálát?) voltaképpen tökéletesen érdektelen, a rá adott válasz hiteltelen, s csak mélyíti az érdektelenséget.

Tovább ront a helyzeten, hogy Almodóvar maga sem törődik bele abba, hogy szakított azokkal a jegyekkel, amik felismerhetővé tették a filmjeit, s meglehetősen ügyetlenül próbál megfelelni az elvárásoknak: kötelességtudóan homoszexuálissá írja egyik szereplőjét, ám jelentőséget már elfelejt adni a többször hangsúlyozott momentumnak; s megjelenik egy a Rossz neveléshez valamelyest hasonlító rendezői identitás-kérdés is (az elhunyt iparmágnás fia állít be a rendezőhöz álnéven, álszemélyiséggel), hasonlóképp súlytalanul.

Mindezt pedig egy rettentően esztétizált formában tárja elénk a rendező: szinte nincs perc, amelyben ne időzne el a kamera akár egy gyönyörű tengerparti helyszínen, vagy Cruz mellbimbóján, melyre árnyék vetül, netán a paradicsomon legördülő könnycseppen - mindez hol egyszerűen öncélú, hol meglehetősen közhelyes. Almodóvar, olybá tűnik, úgy szeretett bele az évek során egyre inkább a szép képekbe, hogy mostanra már nem veszi észre: a mértéktelenül hajszolt, üres szépség (üres, mert már nem szolgálja a gondolati, érzelmi összetevők mélyítését) átfordult giccsbe, mégpedig ugyanabba a giccsbe, ami a B- és C-kategóriás filmeknek is évtizedek óta sajátja.

Egy kellemetlenül gyenge történet és egy félresikerült forma mellett nem is marad más a Megtört ölelésekből, mint egy szerelmi vallomás Penélope Cruz felé. Csak az ő szerepeltetése indokolja a túl hosszú időtartamot - hogy játszhasson jó színészt, játszhasson rossz színészt, luxuskurvát, szenvedő nőt és femme fatale-t, hogy felpróbálhasson egy még szebb jelmezt, egy még szőkébb parókát - hogy minél többet lehessen a vásznon. Csak éppen a sokféle szerep mellett már nem maradt idő egy valódi, mind mögött ott lévő karakter kialakítására és eljátszására.

Minden rendezőnek kell, hogy legyen egy legrosszabb filmje. Ez a bölcsesség nem hangzik el a Megtört ölelésekben - talán csak utólag vágták ki belőle.