Volt idő, amikor az igen igent jelentett, a nem nemet. Amikor az ember még gyermeki tisztasággal és ártatlansággal tekintett a világra. Amikor a szépet szerette, a csúnyát nem. Majd jött egy gondolat, amely azt mondta: én tudom a legjobban, mert én vagyok a leghatalmasabb. Én vagyok az Isten. Ekkor pedig jött Babel katasztrófája.
Alejandro Gonzalez Inarritu filmje rávilágít, hogy mennyire valóságos és húsbavágó még ma is a bábeli torony témája. A zűrzavar, az ember és ember közti hatalmas meg nem értés rányomja a bélyegét világunkra. A Babel - a rendező jó szokása szerint - a Korcs szerelmek és a 21 gramm után ismét három résztörténetből áll. Az USÁ-ban Richard (Brad Pitt) és családja, Marokkóban egy parasztcsalád, Japánban pedig Chieko (Rinko Kikuchi) és apja (Kôji Yakusho) a főszereplő. A világ három különböző része, külön bőrszínnel, nyelvvel, habitussal. A filmhez pedig elég egy fölösleges lövés a Szaharában, amely sorsokat, életeket változtat meg - talán mindörökre. Így indul el az a 2,5 órás meg nem értés, amelynek áldozatául esik amerikai és mexikói, nyugati és arab, apa és lánya, férfi és nő és mindenki, aki már egyszer is érezte a szavak, a beszéd, az érzelmek tehetetlenségét.
A film végén - úgy tűnik - minden elsimul, hiszen a történetek így vagy úgy véget érnek, a szálak egymásba kapaszkodnak. Vagy ha véget nem is érnek, valami féle folytathatatlanságba torkollanak. Valami nehéz és sűrű kiláthatatlanságba érnek.
Számos jó és rossz oldala van a filmnek, de különleges és egyedi nyelvezete miatt mindenképpen remek alkotás. Gyengéje, hogy bár az amerikai és a marokkói történet ugyan jól passzol egymáshoz, és összekapcsolódnak egyetlen szaharai puskalövésbe, de a Japánban játszódó jelenetek akár egy külön filmet is alkothatnának. A kissé hányaveti módon odacsapott szálért kár. De ettől függetlenül a Babel már elvitt két díjat Cannes-ból (legjobb rendezés és az Ökumenikus Zsűri díját), egyet pedig a Golden Globe estről (Legjobb film - drámai kategória), s persze hét Oscar-díjra is jelölték (legjobb film, rendező, női mellékszereplő (ketten is), vágás, eredeti filmzene és forgatókönyv). Nem is csoda: remekül végiggondolt és fölépített rendezői elképzelés, szép képek és zenék, hamisítatlan atmoszféra, minden eszközt felhasználó hangulatfestés, eredeti nyelvek mindenhol. No és persze a tény, hogy azért Inarrituban nem csalódtunk. Világfilm született.
