Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy nagyon odavagyok Kate Winsletért, a világ egyik legjobb filmszínésznőjének tartom, de azért aki igazi színészetre vágyik, annak a héten az Oly sokáig szerettelek című filmre kell beülnie. Erre is csak akkor, ha nem rémíti az érzelgősség, a történet valószínűtlensége és a szándékolt könnyfacsarás. Talán megéri, mert olyan Kristin Scott Thomast lát, amit nem felejt el. Aki játszik mindenével, nézéssel, grimasszal, elhúzott félmosollyal, sminktelen arcán a májfoltokkal, homlokán a két kidagadó érrel, érzékenyen, pontosan, a lassú, meglepetésekben szegény filmet is érdekessé téve.
A felolvasó ennél kicsit bonyolultabb eset. A Kate Winsletre hullott díjeső leginkább azt bizonyítja, hogy mostanában azokat a színésznőket értékelik, akik megöregednek a film során, és sminkmesterek által összeragasztózott arccal szenvednek az évek súlya alatt. Mert ha az nem igaz is, hogy nincs olyan film, amelyet egy jó színésznő meg ne menthetne (lásd a másik heti bemutatót), de A felolvasóhoz Winslet tehetsége és rutinja kevés. Hiába beszél itt is összeszorított fogakkal, ahogy szokott, hiába vetkőzik pucérra, ahogy szokott, hiába néz kifürkészhetetlen szemmel a távolba (ahogy szokott), ez nem egyszereplős mozi.
A másik főhős már azért is különös, mert kettős szereposztás, az ifjú Michael Berget az enyhén vízilófejű David Kross alakítja, az időset az éles arcú Ralph Fiennes. A két színész csak annyiban hasonlít egymásra, hogy mindketten kissé kancsalok, de még a szemük színe is különböző, így már a két alak azonossága is meglehetős rendezői merészségre vall. Ehhez járul még a teljes Bábel. A film Németországban játszódik, németek olvasnak föl egymásnak benne. De mivel amerikaiak játsszák a németeket, természetesen angolul beszélnek és olvasnak. Már az is különös, hogy a német fiú következetesen az amerikai irodalom alapműveit olvassa föl a német könyvek helyett, de hogy mindezt angolul teszi, az már egy harmadik országban nézve elég furcsa. Az meg már a hibavadászoknak szánt alamizsna, hogy a fiú 1958-ban az Odüsszeia négy évtizeddel később elkészült angol fordításával szórakoztatja a nehéz sorsú kalauznőt.
Aki a valóságérzet elleni támadásként érzékeli, hogy Kate Winslet német kalauznő egy szakadt villamoson, annak alighanem igaza van.
A baj csak az, hogy amikor már kényelmesen hátradőlnénk, hogy mindent értünk, ami történt, és mindent tudunk, ami még történni fog, akkor másfelé kanyarodik a cselekmény, mintha eddig a film csak altatás lett volna, most jön az, aminek jönnie kell. És akinek ennyi nem elég, az az utolsó percekben láthatja Lena Olint, aki százezer éve a Picasso kalandjaiban játszott. Igaz, hogy ő nem előnyére változott.
