Bájos balsors

Xabi Molia első rendezése, ha egy misét nem is, de néhány dicsérő mondatot egészen biztos, hogy megérdemel. Visszafogott, de érzékeny és hatásos drámával debütált, bizonyítva, hogy mind a forgatókönyvírás, mind pedig a rendezés területén magabiztosan mozog.

A munkanélküliség, a csonka család, a hajléktalanság, az anyagi és lelki bizonytalanság nem kifejezetten új keletű témák. Megszámlálhatatlan film született hasonló elgondolásokkal. A szomorúságomat nem az újdonság hiánya okozza, hanem éppen ellenkezőleg ezen témák máig ható aktualitása. Évről évre, generációról generációra ugyanazok a társadalmi problémák jelennek meg a művészetek egészen eltérő ágaiban. Az alkotók úgy látszik hiába reflektálnak a civilizált világ évszázados hiányosságaira, néhány egyetértő bólintásnál, alig érnek el többet.

A történet a középkorú Elsa (Julie Gaye) életéről, pontosabban életének tragikus időszakáról szól. A múltjáról csak foszlányokat tudunk meg, de abban biztosak lehetünk, hogy nem most először került két vállal a földre. Alkalmi munkák mellett egy biztos állásért küzd, de útját csalódások és sikertelenség övezi. Képtelen fizetni az albérletét, így végül az utcára kerül. Az elégedetlenség, a düh, a depresszió és a kétségbeesés éjt-nappallá téve szorongatja a lelkét, amit az anyaszerep példamutatási kényszere még nehezebbé tesz. Fia, Étienne (Kevyn Frachon) ugyanis az apánál él. Egy anya számára aligha lehet megalázóbb annál, hogy nem méltó gyermeke felnevelésére. Elhidegülnek egymástól, mert Elsa szégyenében képtelen a fiú elé állni. Pedig Étienne korántsem olyan naiv gyermek már, mint azt a korából gondolnánk és érett empátiával emelkedik felül az anya kudarcain és öleli át, amikor végre találkoznak.

Ez lehet az egyik fény, amely átszűrődik Elsa szürkeségbe boruló hétköznapjain. A másik szintén egy találkozás a bohókás sorstárssal, Mathieu-vel (Denis Podalydes). A romantikus szál humorral és iróniával keveredik, és visszafogottsága tökéletesen simul a drámai történetbe. Akárcsak Julie Gaye elbűvölő színészi játéka, vagy a fakó, kopottas színekkel komponáló operatőri munka. Sok közeli és félközeli beállítást használnak, egyrészt mert sok a zárt térben rögzített jelenet, másrészt pedig mert így érvényesül igazán a karakterek arcjátéka és a szorongás érzését is erősíti. Hétköznapi környezetben forgatták a filmet, de Martin De Chabaneix, a film operatőre így is talált emlékezetes, művészi kompozíciókat.

A drámai konfliktus összetett, a probléma kibontása pedig érzékeny, ugyanakkor precíz és árnyalt. Talán kicsit visszafogottabb is a kelleténél, amit még bátrabb, cinikus humorral ellensúlyozhattak volna. Első nagyjátékfilmnek vitathatatlanul ígéretes, Xabi Molia munkásságát pedig érdemes lesz figyelemmel kísérni.

Értékelés: 7/10