Adam McKaynek sikerült az, amibe Kevin Smith-nek beletört a bicskája: egy tisztességes és vicces buddy movie-t lerakni az asztalra.
Rendőrkomédiából már Nagy-Britanniában is forgattak egyet a közelmúltban: a remek Vaskabátok aztán eszébe juttatta a hollywoodi Álomgyár fejeseinek is, hogy rég készült már Halálos fegyver-sémájú produkció, így hát rögtön zöld utat adtak két hasonszőrű projektnek is. Meglepő módon a magasabb kvalitásokkal rendelkező direktor, Kevin Smith csúnyán eltévedt zsánerországba tett kirándulásán, és a Két kopperrel nem tudott élvezhető akció-vígjátékot összehozni. Talán baljósan ott lebegett a feje felett a „Kevin Smith-filmet kell készítenem”-felhő, mely kénköves elvárásokat villámlott megkopott nimbuszú kultdirektorunk fejére. Adam McKay fölött ellenben mindössze az „Eddig Will Ferrell-filmeket rendeztem”-felhőcske gomolygott, mely a Pancser Police megtekintése után már nem is tűnik olyan viharosnak.
Danson és Highsmith (Dwayne Johnson és Samuel L. Jackson) egy velejéig romlott amerikai metropolisz alfa-kopói. Olyan típusú rendőrök, akik egy öregasszony meglovasított táskájáért is hajlandóak felégetni a fél várost, a lényeg nem a szükségesség-arányosság harmonikus egyensúlya, hanem a médiahepaj, a heroizálás és a csillogás. Vérbeli filmes zsaruk ők, ennek megfelelően az akcióikat interpretáló képsorok is a végletekig stilizáltak, irreálisak és teátrálisak. Mintha egy akciófilmből léptek volna ki, egyenesen McKay művének abszurd univerzumába csöppenve. A gond akkor adódik, mikor a hősök az akciófilmek konvencióinak fricskájaként valóban elhiszik magukról, hogy sebezhetetlenek, és teljességgel irracionális módon levetik magukat egy hatalmas toronyház tetejéről (a Ha/Ver nyitó képsoraihoz hasonlóan). Ekkor jön el az addig a háttérben sunnyogó, a ”sztárok” utáni romhalmazt és tonnányi papírmunkát eltakarító srácok ideje. A megapolisznak új hősök kellenek, és hős ugye bárkiből lehet.
A felütés után hasonló szellemben folytatódik az akciófilmes klisék kifigurázása: Mark Wahlberg Terry Hoitz-a úgy csúszik végig egy hosszú tárgyalóasztalon, mint a söröskorsó a westernfilmek kocsmapultjain, természetesen végig lassítva, két fegyverrel tüzelve; Farrell mimóza aktakukac figurájáért, Allen Gamble-ért meg persze döglenek a nők. A Pancser Police végig a két főhősre fókuszál, szorosan rájuk tapad, nem is nagyon emlékszem olyan jelenetre (Jackson és Johnson magánszámait leszámítva), amiben ne szerepelne Wahlberg és Ferrell. McKay rengeteg időt hagy színészei kibontakozására, s szerencséjére - és az én meglepetésemre - a két főhős remek párost alkot: Wahlberg végig alázatosan Ferrell keze alá dolgozik, feldobja a labdákat a komédiázásban jóval járatosabb kollégájának (ezt jól példázza a stáblista utáni kis jelenet is – tehát ezúton szólók, hogy a végefőcím után érdemes egy kicsikét a teremben maradni), Ferrell pedig él a lehetőséggel, és szinte minden ziccert kihasznál.
Eva Mendes - mint általában - most is teljesen felesleges dekor-elem, az általa megformált karakter célja és funkciója kimerül abban, hogy dögös - így ugye teljesen mindegy, hogy ő vagy bármelyik pályakezdő színésznőcske domborít Ferrell oldalán. Üdítő színfolt azonban a simlis üzletembert megformáló Steve Coogan és a rendőrparancsnokot alakító Michael Keaton laza és élénk játéka. Az akciójeleneteket - csakúgy, mint a Két kopperben - a Pancser Police-ban sem vitték túlzásba, csak a film elején és végén láthatunk egy-egy hosszabb akciószekvenciát, de azok legalább kellően abszurdak, ötletesek és látványosak (ld. a golfozók és a helikopter esetét).
McKay meglepően tökös és szórakoztató akció-vígjátéka azokról a srácokról szól, akiket nem látni a tévéképernyőn vagy az újságok címlapjain, munkájuk mégis pótolhatatlan - reflektálva ezzel a filmipar háttérmunkásainak nélkülözhetetlen tevékenységére, mely nélkül nem készülhetne annyi kiváló mozgókép.
