Denzel Washington megint az igazság bajnoka, Clive Owen megint a sármos gonosz, a fordulatok várhatóan váratlanok, a poén kicsit elhasznált, mégis működik Spike Lee filmje, A belső ember. A garantált kikapcsolódásnál többet nem kell tőle várni, és akkor a vártnál jobbat kapunk.
Dalton Russel (Clive Owen) a film első perceiben kiégeti a helyszín biztonsági kameráit, majd néhány társával együtt szorgosan munkához lát. A tökéletes bankrablást viszik véghez egy New York-i bankfiókban: maszk és kapucnis pulcsi rejti a csapatot, akik egymást Steve-nek és a Steve variánsainak szólítják.
Az élénk, feszes tempónak és bizonytalanságérzetet fokozó kézikamerázásnak, meg a klasszikus válságkrimiket idéző, komponált zenének köszönhetően (a rendező, Spike Lee a zenére mindig kiemelten ügyel), a film első harmadát tanítani lehetne a túszfilm készítőknek. Átláthatatlan szempontok alapján ide-oda terelgetik, vetkőztetik és információmentes parancskommunikációval terrorizálják a foglyokat, miközben odakinn erősen töri a fejét a fura eseten a rendőrség, élén a még mindig gyönyörű, okos és férfias és a szerep kedvéért húsz kilós hízása ellenére kőkemény Denzel Washingtonnal.
ezt a filmet Spike Lee csinálta
Mert A belső ember épp az általa képviselt sablonok ellenében, minden porcikájában rendben van, talán épp bújtatott öniróniájának köszönhetően. Washington is teljesen jó választás a kevésbé szofisztikált nyelvezetű nyomozó karakterére. Amúgy a darab legerősebb oldala a párbeszédek életszerűsége. Spike Lee igazán a rendőrök szövegeinél lehetett formában a forgatókönyvírás alatt: csúcspont például, mikor az ügy megoldása helyett mániákus vitában törnek ki egy lényegtelen tesztkérdésen. De a komikus oldal olyan párbeszédben is kidomborodik, mint mikor az elveszett turbánja miatt magából kikelve diszkriminációt rikoltozó (arabnak nézett) szikh túsztól Washington flegmán azt kérdezi: "De taxit könnyen kap, nem?"
A rendező a rendőrökkel ellentétben azért képes a mániájától elrugaszkodni és hagyja a társadalmi látlelettel dúsított szerzői művészfilmeket (Dzsungelláz, Az utolsó éjjel), helyette csuklóból kiráz egy könnyed társadalmi látlelettel megtoldott akciófilmet Spike Lee védjeggyel ellátva. Mert a film minden kockáján ott a kézjegye. Legszembetűnőbbek a cselekményt a kezdetektől folyamatosan megszakító és látszólag funkciótlan flash-forwardok, amelyekben a túszejtés akciója közben be-bevillanak az extúszok rendőrségi vallomásainak jelenetei.
és szupersztárokkal készült
De a cselekményszövésnél is jobb a kemény férfipárbaj, Arthur király és Malcolm X összecsapása. Még ha kicsit demagóg módon irányul is ezzel a film címére: a bankon kívüli amerikai rendőr (Denzel Washington, ugye) és a bankban rekedt angol "belső ember" (Clive Owen, akinek a figurája amellett, hogy bankrabló, egy igaz ügyért harcoló maradi hős is egyben, az angol Bánk bán). Dialógusaikban és játszmáikban mindkettejük "belső emberére" irányul a figyelem.
Bár a rablás motivációja elkent, a karakterek nem épp háromdimenziósak: az irracionálisan magas cipősarkakon és irracionálisan vastag vádlikon egyensúlyozó kétszeres Oscar-díjas Jodie Foster is képes gyorsan ellenszenvessé tenni a bankigazgatót szolgáló üzletasszonyt, és Willem Dafoe-t se felejtsük ki, aki percek alatt odateszi a frusztrált rendőr karakterét. De legjobb mégis Clive Owen orra.
A Sin City főszereplőjének arcát a film nyolcvan százalékában egy festőmaszk fedi, ami csak hangsúlyozza az orrának méretét, és ez még a mimika hiányát is képes ellensúlyozni. Az orr egy idő után önálló életre kel és szinte egymaga szolgál a feszültség teremtésről. Spike Lee és a rejtvények kedvelői mellett tehát a Clive Owen-orr rajongóknak is ajánlom a filmet.
