Mikor az emlékezetesen rosszul sikerült Nagy Sándor, a hódítót kellett valahogy menteni, Oliver Stone végignyilatkozta a világot, hogy milyen csodálatos filmet készített, először van szó nyíltan arról, hogy a makedón Alexandrosz a férfiak iránt is vonzódott. Ami akkor szánalmas badarságnak látszott – vagy húsz évvel korábban volt egy angol tévésorozat, abban már nyíltan beszéltek Nagy Sándor és Héphaisztion szerelméről, de hát valamit ki kell találni, hogy bekönyörögjék az embereket egy elrontott filmre.
Ami akkor szánalmas badarságnak látszott, az most kicsit színvonalasabban folytatódik. Mintha Oliver Stone-t valóban érdekelné a férfiak barátsága, vagy valami túl a barátságon. Nem kockáztat, a biztonság kedvéért a két fiú közé fektet egy nőt, a szó szoros és kevésbé szoros értelmében egyaránt, így aztán nem lépjük túl az akciófilmek kereteit, már ha nem akarjuk, és ha akarjuk, akkor sem errefelé, inkább csak érzékenységben, jellemrajzokban, finomságokban több a Vadállatok egy telivér fejszétlövős történetnél.
Rá is fér egyébként ez a többlet, mert ami az alapokat illeti, elég ingatagok. Először is két olyan embert kell összebarátkoztatni, akik a valóságban aligha cimborálnának, az egyik egy meredt szemű buddhista, aki a kábítószer-kereskedelemből befolyt összegekből Afrikában szennyvíztisztítót szereltet a gyerekeknek, a másik egy afganisztáni veterán, akinek könnyen eljár a keze, még akkor is, ha abban a kézben kés vagy egyéb gyilkolóeszköz van. A köztük lévő űrt elég jól tölti be a közös nő, de akkor újabb valószínűtlen bonyodalmakat kell hadrendbe állítani, a mexikói drogkartellt, ami meglehetősen logikátlanul és kiszámíthatatlanul viselkedik. Ha a két férfi és egy nő Amerika déli részén esetleg eszünkbe juttatna egy másik filmet, a forgatókönyv gondoskodik róla, hogy ne plágiumot kiáltsunk, hanem finom műfaji keveredést: a szereplők maguk emlegetik, hogy úgy fognak élni, mint Butch Cassidy és a Sundance kölyök.
A műfajok egyébként ügyesen keverednek, drogos álomfilm, szerelmesfilm, western, kalandfilm, akciófilm, mindenhez a megfelelő eszközök, színek, kamerák, még a zene is igényes, Brahms 1. szimfóniája dönti be az ajtót, amikor nagy a dráma. Hogy olyasmit állapítsak meg, amivel mindenki úgyis tisztában van: Oliver Stone tudja, hogyan kell filmet rendezni, mit kell kihagyni, mit kell megtartani, mekkora tempó kell ahhoz, hogy a néző könnyen zökkenjen át a logikátlanságokon, és csak otthon protestáljon, hogy ilyen azért nincs a valóságban. Ami nem sikerül, az a különböző színészi játékstílusok egyeztetése.
Ha jól értem, az volt az elv, hogy a két fiú világa legyen a nyugalom, a béke, a normalitás világa. Két szép fiatalemberről van szó, tehetséges filmszínész mindkettő, elhasználatlan arcok, nem a sztárokat látja bennük az ember. Az ellenséges környezet csupa hollywoodi figura, Travolta, Salma Hayek, Benicio del Toro. Mindannyiukra rákényszerítették a túlfeszített, ideges, harsány játékmódot, a karikírozáshoz közelítő parádézást, a nagy gesztusokat, hangos beszédet, kimeresztett szemeket, sátáni mosolyokat. A végeredmény azonban nem az lett, hogy a rendes gyerekeket démoni világ veszi körül, hanem hogy egyszerre bolondultak meg a színészsztárok, pofákat vágnak, hörögnek, majomkodnak. Ez egy ilyen munka, jól fizet, de cserébe tollat dugnak az ember fenekébe.
