"Legyünk barátok." Ez a mondat igen gyakran felér egy kisebb gyomorgörccsel a férfinak, ha egy nőtől hallja. (Majdnem annyira fájdalmas tud lenni, mint a "beszélnünk kell" jeligével kezdődő, drámai beszélgetések – elvégre szemantikailag nincs nagy különbség a két felcsapás között.)
Ez a kijelentés ugyanis az esetek többségében nem valami hosszú és gyümölcsöző kapcsolat kezdetét jelenti, hanem épp ellenkezőleg: felbomlott az egyensúly a két fél között, az egyik fél többet, míg a másik kevesebbet akar a másiktól. Az egyik sokkal többet fektet be és kevesebbet kap vissza, ezért frusztrált lesz, a másik is érzi a torz arányokat és az egész kapcsolat felbomlásától tart. Igaz, abban is megoszlanak a vélemények, hogy a „csak barátság” vagy a szeretői státusz a mélyebb lelki kapcsolat. Egyszóval, minden párkapcsolatban, legyen az szexuális alapú vagy intim bizalomból kiinduló, a szerencse, illetve a sorsszerűség mindig nagy jelentőséggel bír, de nagy rutinnal a hátunk mögött, azért befolyásolni is lehet a lapjárást.
Ebbe és nem kisebb témába a vágta a fejszéjét Rokonlelkek alkotói és, hát nagyon nehéz ilyen egyetemes problémakörhöz úgy hozzányúlni, hogy ne végződjön a dolog közhelygyűjteményként, illetve giccsparádéként. Sajnos ettől nem tudott megmenekülni Gavin Wiesen filmje sem, de még is bőven megmarad a szimpatikus próbálkozás szintjén.
Az első jó hír, hogy a Rokonlelkek sokkal több, mint egy nettó tinifilm. Már csak annál a triviális oknál fogva is, mert hozzájön még a nettó getting of age műfajnak a sajátosságai. Hősünk, George nem csak átlagos problémákkal küzdő tizennyolc éves fiatal, ugyanis egy zseni agyával és egy művész érzékenységével rendelkezik, kissé depressziós és az életet értelmetlennek és üres színjátéknak tartja (a rég nem látott Freddie Highmore jól hozza a figurát). Na ezek mind olyan problémák, amiket egy átütő szerelem könnyen orvosol.
A vágy nem annyira titokzatos tárgya is hamarosan besétál a képbe, a ropogósan gyönyörű Emma Roberts alakította Sally-ként. Persze, mivel a fiú tapasztalatlan, félénk és álmodozó (még sorolhatnánk a jófiú tulajdonságokat, amiket egy nő legtöbbször unalmasnak, ne adj Isten férfiatlannak tart) a csaj berakja a haver kategóriába és innentől kezdve szerencsétlen hősszerelmes hiába gameli magát halálra. Aztán meg később hiába derül ki, hogy szerelmes, a nők másképp működnek – ők legtöbbször csak akkor kezdenek el érzelmeket táplálni, amikor "már történt valami konkrét". Eddig a pontig fájdalmasan őszinte a film, persze Hollywoodban a mese kötelező és végül minden jóra fordul, a szerelmesek élnek boldogan, míg meg nem halnak. Ezzel persze nem spoilereztünk el semmit, mivel a romantikus komédia alapvető szabályai, hogy az elején egymást nem kedvelő, de legalább össze nem illő két ember menthetetlenül lángra lobban egymás iránt.
Ami viszont nem igazán jó hír, hogy a produkció nem tudja levetkőzni az amerikai film vagyok-billogot, tehát hiába nyúl jó és érzékeny témához, az eredmény végül mégiscsak komolytalan, egyfajta mézes-mázos hazugsággal terhelt, melynek célja a mindenkori nézők komfortérzetének a garantált növelése. Ez azonban csak tüneti kezelés. Mert lehet, hogy ebben az esetben egy végig őszinte film jobban működött volna. Mert akkor az talán másnap is eszünkbe jutna.
