Asterix és Obelix, a két renitens gall képregényfigura még gyerekkorunkból maradt itt, és valahogy nem akarnak felszívódni: bár a képregényeket már kinőttük, ők hol élő szereplős-, hol rajzfilmben térnek vissza, most éppen 3D-s kiadásban, és az ember lassan sajnálni kezdi Julius Ceasart, hogy még mindig nem sikerült velük elbánnia. Pedig van egy ördögi terve, ördögi kacagással kísérve...
Az ördögi terv
Hogyan szabaduljunk meg legyőzhetetlen ellenfeleinktől, teszi fel a kérdést a lázadó gallokkal már évek óta hiába viaskodó római császár, és már tudja is a választ. Rájuk kell szabadítania a civilizációt, és, ahogy a Brian életéből is tudjuk, a rómaiak elég sok, a közjó érdekét szolgáló újítást vezettek be. A tengerparti kis gall falu közvetlen közelében egy luxus apartmanokból álló lakóparkot húznak fel, és a rettegett lázadók hirtelen azon veszik magukat észre, hogy méregdrágán adják el a halat és a kamu régiségeket a körülöttük bóklászó római polgároknak, és ez jóval pusztítóbb eredményt ér el, mind bármelyik korábbi hadjárat, ám Asterix, Obelix és a druida résen vannak. A képregényfolyam 17. füzetéből készült film egy tényleg kedves római családot, néhány abszurdan viselkedő rabszolgát és egyéb csavart is felkínál, mielőtt elérnénk az elkerülhetetlen végkifejlethez: a rakoncátlan gallok szutyokra verik a cingár rómaiakat, és előkerül a sorozat kedvenc motívuma: a páncéljából kiütve a magasba repülő cingár katona képe.
Hello, tourist!
Az Asterix széria legfőbb gyengéje pontosan az egész történetet meghatározó alapmotívum: a varázsfőzetnek köszönhetően gallok legyőzhetetlenek – Obelixnek még a főzet sem kell, mert kiskorában belesett a kondérba -, ezért ha esik, ha fúj, mindig ők diadalmaskodnak. Ezt a jelek szerint jól tudta a Louis Clichy és Alexandre Astier rendezőpáros, és ezúttal úgy alakították a történetet, hogy csatára vagy verekedésre a legvégéig még véletlenül se kerüljön sor – a faragatlan gallok egymást közti torzsalkodására ez nem vonatkozik -, és nagyon jól döntöttek. Ehelyett jön az ármánykodás, a csodálatos emberi butaság és egy nagyon vicces félresikerült rabszolgalázadás – pedig nem gondoltam, hogy valaha is leírom azt így, hogy „vicces rabszolgalázadás”. A mindent elárasztó civilizáció modern áthallása nyilvánvaló: az olcsó kupecekké váló „őslakosok” képe egy egyiptomi utazás vagy akár szentendrei kiruccanás élményeiből is ismerős lehet, de a film nem akar hosszan moralizálni, a cél a szórakoztatás és ennek eszköze ezúttal a nyelv.
Nyelvi lelemények
Az Asterix képregények – írta René Goscinny, rajzolta Albert Uderzo - és filmek legfőbb vonzereje az ókorból kölcsönzött mesevilág mellett mindig is a nyelvi lelemény volt. Az évek során mindig változó magyar fordítás miatt nem érdemes most a nevekkel példálózni, de azokat is mindig jól eltalálták, ám itt a szöveg a fontos. Már a nyitójelenetben láthatjuk, ahogy néhány kekec szenátor a világhódító cézár minden szavát kiforgatja, és ez így megy végig. A katonák feleselnek a vezérükkel, a rabszolgák folyton kifogásokkal élnek, és néha olyan, mintha az egészet régi Monty Python epizódok alapján rakták volna össze, és nem is rosszul. Persze nagy kérdés, hogy a gyerekeknek ez mennyire lesz érthető és követhető, de az őket elkísérő felnőtteknek ez biztosan jó szórakozást ígér. Ehhez képest kiábrándító a képi/technikai megvalósítás. A számítógépes animációért és a kissé túl ambiciózus 3D látványért felelős Mikros Image stúdió nincs egy szinten amerikai társaival – ahogy gyakorlatilag egy európai társuk sincsen – bár a háttér és az épületek jól vannak kidolgozva, a szereplők zöme nem mutat jól, és ez különösen igaz Asterixre és Obelixre.
Kinek ajánljuk?
- Akik Asterixen és Obelixen nőttek fel.
- Akik nem nőttek ki az ilyesmiből.
- Akik bírták a római történelmet az általánosban.
Kinek nem?
- Akik a technikai tökéletességre vágynak.
- Akik kinőttek az ilyesmiből.
- Akik a modern meséket szeretik.
7/10
