A Barcelonában született Jaume Collet-Serra rendező harmadik közös filmjét készítette el Liam Neesonnel. Utóbbit az Elrabolva sikere után mindenki kissé rosszkedvű, ám annál hatékonyabb puskás emberként szeretné viszontlátni a vásznon, aki a maga csöndes módján aprít fel minden szembejövőt.
Collet-Serra is ezt a sémát használta fel: hol profi bérgyilkosként (Ismeretlen férfi), hol légi marsallként (Non-stop) vonultatta fel. Annyi különbséggel, hogy mindezt megfejelte egy kis Bruce Willis-effektussal: összetört, emlékezetét vesztő, kiszolgáltatott, a szakadék szélére sodródott alkoholista kap egy utolsó esélyt, hogy újra férfi legyen, s megmentsen valakit, leginkább önmagát. A világ most túl nagy falat lenne.
Az Éjszakai hajsza egyáltalán nem kivétel ez alól, sőt: az alkoholista s lassan nyugdíjas bérgyilkos esélyt kap, hogy egyetlen éjszaka alatt megmentse a fiát, az önbecsülését, családi helyzetét, hogy ne csak a múlt gyilkos árnyait hagyja maga mögött örökségként. A végkimenetelt már egy ötödikes is halálos pontossággal meg tudná saccolni. De nem csak ezzel van baj.
A forgatókönyvíró egyrészt automatikusan férceli össze a már jól ismert sémákat (egy fordulat sincs, amit ne láttunk volna máshol, jobban, kreatívabban, kifejezőbben), másrészt pedig a dráma érdekében rendszerint túlfogalmaz mindent. Ezzel lelassítja az amúgy is ráérősen csordogáló akciót, miközben a konfliktus a túlontúl áttetsző viszonyok miatt nem képes elmélyülni. Így kapunk egy old school akciófilmet túl kevés jó dumával, sok lelkizéssel és meggyötört tekintettel. Holott Chad Stahelski John Wickja nemrég mutatta meg, hogy miként lehet friss erőt csepegtetni az ezerszer lerágott dramaturgiai fordulatokba.
Talán a szereposztás az egyetlen, ami vonzóvá tudná tenni a filmet, hiszen Ed Harris és Neeson jól mutat együtt, még akkor is, ha három közös jelenetükben sincs annyi szikra és feszültség, mint amennyi volt Al Pacino és DeNiro egyetlen, mindmáig legendás jelenetében, a Szemtől szemben című akciófilmben. Pedig ebben is megvolt a potenciál. Ám a fékezett habzás ellenére is ők azok, akik elviszik a hátukon az Éjszakai hajszát, akik képesek érzékeltetni azt, miként esik szét egy régi, kipróbált barátság és bajtársiasság néhány óra leforgása alatt.
A The Killing című sorozatból érkező Joel Kinnaman rutinosan hozza az ártatlan fiút, ahogy Vincent D'Onofrio is bármikor képes kirázni a kisujjából a kissé már megtaposott, de még elszánt nyomozó karakterét. Csakhogy egyetlen olyan gesztus, tekintet, kiejtett mondat sincs, ami ki tudná billenteni a filmet a rutin keréknyomából. Mindenki csak addig merészkedik el, amíg a korlátai és a gázsi engedi. Az éjsötét hangulat így szürkül jelenetről jelenetre, kockáról kockára. Talán csak Common újdondász bérgyilkosa lóg ki némiképp az olajozott működésből: ő már annyira profi, hogy szemfájdító hibákat vét, így a szándék ellenére ő hozza be a humor és a paródia elemeit a filmbe.
Túl sokfélét akartak ettől a mozitól, amit nem bírt el a panelekből összetákolt szerkezet. Nem lett olyan súlyos, mint a Piszkos pénz vagy olyan trendi mint a John Wick. És még csak nem is játszik rá a retró hangulatra. Egyszerűen ide-oda téblábol a lehetőségei között: elárvultan, kótyagosan, önbecsülését vesztve. És még Bruce Willis sem jön, hogy az utolsó pillanatban megmentse.
