Végre egy film, ami olyan, mint a cinetrip. A társadalom két nagy csoportja is azt fogja hinni, hogy csak ők érthetik igazán: a drogosok és a partiarcok. Talán még a pszichológusok.
Egy elektronikus zenész a főszereplőnk, aki már félig-meddig feljutott a csúcsra: nem világhíres, de már van egy rakás fellépése Európában. Nagy kanállal táplálkozik az életből, van nője, van pénze, van drogja. Vajon mi történik ezután? Elveszti mindet. Egyik este annyira rosszul sül el a trip, hogy gyógyintézetbe kerül.
Kötelező kör a Száll a kakukk fészkére hasonlítgatás. A legfontosabb különbség, hogy az itteni főnővérnek valószínűleg pont az az egyik kedvenc filmje. Az említett klasszikus filmes idézgetésére nem sok példát láttam eddig, de azt hiszem ahogy a író-rendező Hannes Stöhr tette, az a méltó főhajtás a Milos Forman filmje előtt.
Akinek a 90-es évek alatt és óta keletkezett mindennemű elektronikus zene csak a "tucc-tucc" kategóriába esik, az nem biztos, hogy meg fog pálfordulni a film miatt, de ki tudja? A film folyamán szinte végig dübörög valami alap, pont úgy ahogy mondjuk egy másfél órás vonatút alatt bömböltetünk egy albumot a fülünkbe. Kicsit ilyen az egész: több jelenetben is csak villamosozik Ickarus (a főszereplő) és fejhallgatón hallgatja a készülő albumának számait.
Jó film, nyugodtan meg lehet nézni. Az Ickarust jól hozó Paul Kalkbrenner a valóságban is ezt az életet folytatja, viszont nem életrajzi filmről van szó.
8/10 pont
