She Loves You (Ye-Ye-Ye)

A film egyik, mondhatni csúcspontján a főhős Watanabe torzult arccal zokog a tengerparton, a kemény sziklák és az illemtudóan zord hullámok a tanúi csak, amint egy jelentős orrváladékot is tartalmazó nyálcsóva hosszan kilóg a szájából, majd e csóvát a szél szakszerűen megkapva mintegy sálként veti hátra hősünk nyakán-fején. Baromi gusztustalan, de nem is ez a lényeg, hanem hogy ez a mérhetetlen agónia a történet legfőbb jellemzője. Elismerem, Watanabenek sűrű éve volt. Előbb gyerekkori barátja lett öngyilkos, majd annak szerelme került messziről úttörőtábornak tűnő, de végeredményben mégiscsak idegszanatóriumba, e kettő között beleszeretett nevezett hölgybe, de rajta kívül még Midorival is ágyba bújt, aki apja temetésének napján arra kérte a fiút, vigye el egy pornómoziba. Megértem, ha ezt végigolvasva egy kicsit soknak tűnik és az a helyzet, hogy az is. Pedig a harmadát se írtam most ide. Így azt sem, hogy miért vette kölcsön a film egy Beatles-dal címét, bár ezt inkább azért, mert előttem se világos. De szinte biztos vagyok benne, hogy a könyvből kiderülne, ha elolvasnánk.

Te olvastad?

[img id=289682 instance=1 align=left img]Az egy vicces szelete mindig a filmforgalmazás tábortüzét körbeülők közötti mozgásnak, amikor egy úton-útfélen kultikusnak titulált regény adaptációja kerül szóba, kortárs japán, hümmögjük magunk elé bólogatva, s lassan elnyújtva sziszegünk, amikor meg kell válaszolni, olvastuk-e már; valójában még nem, húzzuk el a szánkat úgy, hogy egyértelmű legyen, ezt részint szégyelljük, hiszen az Iliásszal egyenértékű a mű irodalmi jelentősége, részint biztosítjuk a beszélgetőpartnert, hogy már megrendeltük az Amazonon, mert amúgy nyilván csak angolul vagyunk hajlandóak magunkévá tenni ezt a gyöngyszemet. Jelen esetben is egyetlen szaktárssal találkoztam csak, aki kerek-perec ki merte mondani, gyerekek, én erről a könyvről az életben nem hallottam.

És ezzel, isten látja a lelkem, nem azt akarom mondani, hogy Haruki Murakami vonatkozó regénye nem világra szólóan szenzációs (az értő könyvkritikák szerint az), azt mondom, hogy ha erről nem vagyunk meggyőződve, mert ez eddig nem ismertük, az is teljesen rendben van. A világ nagy, benne a kisebb-nagyobb körökben ikonnak tartott alkotók száma pedig ijesztően magas ahhoz képest, mennyi időt töltünk ezen a földön. A mindenség megismerése pedig – bizonyítottan – nem lehetséges.

Síró játék

Anh Hung Tran filmjét valószínűleg Wong Kar-Wai munkáihoz hasonlíthatjuk leginkább, akár díszesen romantikusnak, akár elviselhetetlenül dagályosnak is tartjuk azokat. Az operatőri munka példának okáért lenyűgöző. A történettel nehezen békülök, illetve meglehet, hogy magával az adaptációval van gondom, ezt nehezen tudnám most kibogozni. Gyakorta tűnt úgy még így is, hogy a regényadaptálás típushibái jöttek elő néhol. Az első néhány perc pont, mintha valaki bele-bele lapozgatna egy vaskos könyvbe és véletlenszerűen leforgatna egy-egy féloldalt. Ugyanakkor biztosra veszem, hogy például Naoko karaktere elviselhetőbb olvasva, jobban átjön a tragédiája, mert így csak annyit látok, hogy hol némán elfojtva, hol gyorsan és hevesen, hol önmagából kikelve zokog. Egy idő után nehéz komolyan venni, mint ahogy az öngyilkosságokat is. Az nagy baj, ha ilyen súlyos drámákat akarunk elmesélni, de valójában odáig fokozzuk a szenvedést, hogy képtelenség komolyan venni. Pedig más tekintetben megérdemli a kalapemelést a film, hiszen egy ilyen tényleg sok fordulattal díszített és szövevényes történet feldolgozása mindenképpen monumentális vállalkozás. Még csak azt sem mondom, hogy beletört a bicskája az alkotóknak. Azt mondom, hogy ennyi szerelem, szex és halál elég három évadra egy szappanoperában. Még ha tényleg nagyon szerettem is benne, hogy nem beszél mellé, nem talál ki mindenáron magasztos és épp ezért mégis közhelyesen romantikus indítékokat, motivációkat, hanem nyíltan mondja ki, milyen súlyos tragédiákká fajulhatnak hétköznapi sérüléseink. Vagyis épp addig a pontig lehet imádni, amíg mer valóságos lenni (ez mondjuk mindenképp a regényszöveget minősíti), de amikor már annyi az agónia, hogy az giccs, onnan van baj (speciel ez is). Én mindenesetre nagyra tartom benne, hogy mer különbözni. Mert a Norvég erdő mindenképpen elüt az átlagkínálattól, és el tudom fogadni, ha ez másnak közel egyet jelent a minőséggel.

Kinek ajánljuk?
- Kortárs japán irodalmat – magától értetődően – ismerőknek.
- Kar-Wai-filmek kedvelőinek.
- Rendhagyó szerelmi drámákra fogékonyaknak.

Kinek nem?
- Akik hagyományos értelemben vett romantikus filmet szeretnének látni.
- Akinek 133 percnyi játékidő csak minimum ugyanennyi ellenséges katona lekaszabolásával együtt élvezhető, három-négy japán huszonévessel semmiképp.
- Akik egy szerelmes filmben viszolyognak olyan profán problémákkal találkozni, amelyek síkosító szerek alkalmazásával függhetnek össze.

7/10