Rossz hírt hoz a Női vonalak című film Diane Keatonról. Nem egyszerűen rossz a film, amit rendezőként (és egyik főszereplőként is) jegyez, hanem üvöltően hamis. Mesterkélt a fontoskodása, harsogó a hisztériája, magamutogató és modoros az egész, úgy, ahogy van, Meg Ryanestül, Lisa Kudrow-stul meg Diane Keatonostul. Pedig hát nem rossz színésznők, de itt Ryan pocsékul rájátszik a tüsténkedő és ijedező szeretetre, Kudrow-t tán észre sem vennénk, ha nem lett volna káprázatos a Tomy és Michele-ben, Keaton lombikban előállított "modern karriernőjét" nézve meg nem győzzük magunk elé suttogni, hogy Annie Hall, Annie Hall, hátha ez a legendás emlék elűzi a rossz látomást.
Három nővér, beteg papa, karrier, kötelesség, összetartozás, széthúzás, szeretet - ilyesmi téglákból épül a történet. Lehetne kedves, humorral előadott vallomás egy család egymásra találásáról, maliciózus látlelet a modern amerikai nő elnőietlenedésének fázisairól, könnyes mese az eltemetett érzések felbugyogásáról, a sztori bármelyikre alkalmas. Ehhez képest egyetlen bensőséges, őszintén átélt pillanatot sem sikeredett belevinni a női sztárparádéba. Még leginkább egy telefontársaság reklámfilmjének nézhetnénk Keaton igyekezetét, olyan sokszor, ám meggyőző indok nélkül bízza rá a történetmesélést a távbeszélésre. Egyetlen vigasz a papa szerepében Walter Matthau. Undok, önző, zsarnok, elviselhetetlen - őszintén és szeretnivalóan.
