"Javaslom, hogy ne beszéljünk az angol filmről. Szerintem sokkal érdekesebb az, amit Amerika nyújt éppen. Nagy lehetőségeket biztosít az amerikai filmgyártás, jóval több irányba lehet dolgozni, mint Angliában. Anglia igencsak szűk. Angliában már attól tartottam, hogy csak ismétlem magam. Ezt senki nem kívánhatja" - mondta a Magyar Naracsnak Frears úgy három évvel ezelőtt. Hittük is, nem is, visszatekintve legalábbis úgy tűnik, felszólamlását akkor egy londoni repülőjeggyel a zsebében eszközölte számunkra, lévén soron következő filmje, a Liam virtigli angol produkció. Szóval obskúrus egy alak, de szeretjük nagyon. Nota bene: nem is csak a szigetországi keltezésű darabjaiért. Ám kétségtelen, Lindsay Anderson 1968-as Ha... című filmjének rendezőasszisztense az elmúlt huszonöt-harminc évet Anglia és Amerika közötti pingpongozással töltötte, úgy is mondhatnánk, váltakozó szerencsével. De nem mondjuk.
Mondhatunk bármit, mára biztos: kedvencünk működésében ezek az angol és amerikai szálak annyira összebogozódtak, hogy nem nagyon érdemes szétszálazgatásukkal veszkődni, de mi mást tehetünk. A Gyönyörű mocsokságok a Miramax és a BBC közös produkciója, 10 millió dollárból készült - ezt csak úgy mondom. Londonban járunk megint, bevándorlók között megint..., de hol van már Az én szép ki mosodám vagy a Sammy és Rosie..., nem is Kureishi írói hiánya miatt. Különben is, az Intimitás vagy annak filmváltozata (rend.: Patrice Chéreau) után hiányzik a nyavalyának Kureishi.
Az illegális bevándorlók élete Londonban sajnos nem fenékig tejfel - ezt megjegyezhettük éppen Frears elébb említett két filmjéből is, de ha nem, most akkor el van mondva megint. Okwe Nigériából jött, orvos, dolgozott hazája kormányának is, mígnem csúnya ügybe keveredett, s most éjszakai portás valami szállodában (Hotel Baltic, kerüljék, ha arra járnak), nappal taxisofőr (a Heathrow-n szólítgat le reménybeli kuncsaftokat), olyan növényt eszik, amitől nem kell aludnia, csak néz azzal a véres szemivel, pedig erre a szerepre (hogy nézzen) Audrey Tautout szerződtették, török szobalány a Balticban és az idegenrendészet látókörében. Eszik ők lendületes falásszámmal a bevándorlók keserű kenyerét, dugulásig. A dugulás az 510-es szoba vécéjében áll be, s egy rosszul lehúzott emberi szív okozza (szívet cseréljen, aki hazát cserél..., a sárbogárdi segédtanító tudta ezt remekül).
Ahogy mondani szokták, Okwe szervkereskedelem nyomaira bukkan, erre még ő sem számított. Eleinte persze mit sem sejt, a talált szívet nejlonzacskóba fogva főnökéhez siet, aki egy húszfontossal próbálja hallgatásra bírni, hasztalan. Fogócska kezdődik: Okwe, nyomában az idegenrendészettel, a szervkereskedők (a szív félrevezetés, egyszerű vesepecérekről van szó) nyomába ered, s viszont, azok az övébe, a gazok nem is a donort látják benne, hanem a doktort, vagyis ha hősünk a pillanatnyilag így praktizáló hentes és mészáros helyére állna, nyilván jóval kevesebb selejt végezné (angol) vécében.
Szervkereskedelemről, illegális bevándorlókról már hallottunk mi is, tudjuk, hogy a látott terep a rendezőnek hazai pálya, úgy ismeri, mint a tenyerét, mégis az első perctől neccesnek tűnik az egész, amiről később kiderül, nem is az, hanem egy fals ütés, rontott adogatás.
Az ismerős körülmények között ugyanis egy velejéig hollywoodi történet bontakozik ki. Erre persze még mondhatnánk, hogy annyi baj legyen, de a film oly menthetetlenül seped egyre jobban a melodrámázásba és programbeszédek közvetítésébe, hogy az már az efféle (hollywoodi) keretek között is túlzás. Pedig ennek nem feltétlenül kéne így alakulnia, csak egyszerűen el van rontva, műhibák esnek. Bevándorlók közt bolyongunk: vannak a jók meg a rosszak. A jók, akik később érkeztek, státusuk finoman szólva is bizonytalan. A rosszak, akik már elfészkeltek, tudják, mi a dörgés, brit útlevéllel fizetnek a veséért. Sehol egy angol. Okwét harcában egy kínai boncmester, egy orosz londiner, egy tejeskávé színű prostituált és a szivárvány összes bőrszínét magukon viselő taxisok segítik (a török Amelie-t már említettük). Sehol egy angol, egy darabig. A végén aztán, a vesét átvenni megjelenik, s a nemes belsőség mellé megkapja Okwe kisebbségvédelmi székfoglalóját, amit ezúttal nem idézünk. A rosszak, indiai és török bevándorlási tisztviselők, pakisztáni bérvarrodás, valamilyen latino kisfőnök a hotelből aztán szép lassan mind pléhre csúsznak, pórul járnak csúnyán, szervi bajaik támadnak, átverés áldozatává válnak, ám addig sok baj és szenvedés okozói: ez a film kettős hibája. Egyfelől a sok személyes gonoszság némileg kitakarja, elfedi a rendszer mérhetetlen embertelenségét, megkockáztatom, ha időnként nem programbeszélnének ki a filmből, meg is feledkeznénk róla, de ez a kisebbik baj. Jóval problematikusabb a mű meg-oldásának tekinthető nagy átverés, ami tetszik, nem tetszik, annyit jelent, hogy Frearsnek a példásan fölrakott környezetről és szituációról csak egy középfajú hollywoodi klisé jut az eszébe. Ezt persze nem fecseghetjük ki, hisz a poént lőnénk le (megérdemelné), de (mondtuk már) nem volt ez mindig így. Pontosabban régen (tényleg régen, az idevágó, ennél ma is jóval érvényesebb opusok a nyolcvanas évek második felében készültek) máshogy volt. Mindezzel együtt, amiért a rendezőt talán legjobban lehetett szeretni, a hangulatfestő erő, az most is ott van a vásznon. Kár, hogy ezúttal nem sikerült tartalommal megtölteni. Mondanánk, hogy legközelebb, de gyanítjuk, régi kedvencünknek a pingpong szabályai szerint most megint Amerika következik, így azért kell izgulnunk, hogy abból mi sül ki: egy Veszedelmes viszonyok vagy egy Mondvacsinált hős. Távolról sem mindegy.
