Giccsfilmet csinálni könnyű. Jó giccsfilmet azonban nagyon nehéz. Éledezik bennem a gyanú, hogy talán azért, mert jó film giccs vagy legalábbis giccsgyanús elemek nélkül nem létezik. A jó film mindig kicsit giccses is. Jó film és jó giccs kéz a kézben járnak. Mégis félünk a giccstől, még akkor is, amikor nem éri meg. Csupán csak azért, mert fontos dolgokból marad ki az ember, ha hátrahőköl. A Billy Elliot című filmet azért is érdemes megnézni, mert megszelídíthet mindenkit, aki ádáz módon berzenkedik a giccs ellen. És mellesleg érdemes megnézni azért is, mert úgy felkavarja az embert, hogy attól jó kedve és rossz kedve lesz egyszerre, hogy nagy dolgokra gondol, eufóriákra meg zsibbasztó boldogtalanságokra, de közben pezseg a vére, és egyszerűen csak azt gondolja, hogy az élet szép. Aztán lehiggad, és azt gondolja, hogy az élet érdekes, és kiszámíthatatlan. Ebben marad, így megy haza az ember, zsebre vágja nagy bölcsességét, de még másnap is eszébe jut Billy Elliot.
Stephen Daldry klasszikus, egyenes vonalú, emelkedő filmet rendezett. Olyat, amelyik nyilvánvaló természetességgel használ mindent, amire film a hatás érdekében képes. Lefegyverző képeket, túlzásokat, csábító zenét, tinédzserszínészt és mellette az angol színészet sehol máshol nem termő példányait: elképesztő életismerettel bíró, erős és méltóságteljes karaktereket. Olyanokat, akik az embernek eszébe juttatják, hogy a színész valami olyasmit tud, amit egy civil nem, és hogy milyen nagy dolog a színészet.
Az 1980-as évek közepe, angol bányászváros, ipari lepusztulás, őrjöngő sztrájkok, keserű szakszervezeti szabadságharc, sörivó férfiak nagy hassal és püffedt arcú nők. Egy ilyen város koszos tornatermébe jár bokszedzésre Billy, ahol a terem sarkában tütüben, balettóra címén mozgáskoodinációs képzést vesznek a helyi tízéves kisaszszonyok. És itt fertőződik meg Billy Elliot, és akar balett-táncos lenni életre-halálra. Az a Billy, akinek a papája nagy tenyerű, keményszívű bányász, akinek a mamája már nem él, érelmeszesedéses nagyanyja pedig mintha saját gyereke lenne ennek a tizenkét éves fiúcskának. Szóval bokszkesztyű vagy balettcipő. Láthatjuk, Stephen Daldry nem teketóriázik. Ha nem is biztosra megy, de legalábbis nem hagy sok bizonytalankodásra lehetőséget. Kedves nézőim, íme egy nagy történet. Szépen felerősítve benne minden, hogy jól látsszon, és világos legyen, hogy a választásról, a boldogságról, a bátorságról és a szabadságról van szó. Ilyen bombasztikus dolgokról csak az mer beszélni, aki nagyon pontosan tudja, mit akar mondani. Daldrynak ezzel nincsenek problémái. Tudja, hogy az élet lapos és csendes, de alatta elképesztően változatos domborzat húzódik meg, amire, ha néha rálátunk, nem hiszünk a szemünknek. Tudja, hogy mindenkinek megvannak a maga rejtett lankás tájai, hegyei, völgyei, melyeket ha felismerni vélünk egy történetben, akkor valamiért potyogni kezdenek a könnyeink. Giccses. Igen az. Körülbelül ilyen egyértelműséggel állítja ezt Stephen Daldry. Valamit tud. Valaminek a végén van, az biztos. De hogy minek a végén van főszereplője, a tizennégy éves Jamie Bell, hogy mitől képes olyan zseniálisan és szenvedélyesen alakítani egy fiúcskát, hogy mitől van a tekintetében az a szomorúság és tárgyilagosság egyszerre, az örök rejtély marad.
