Vörösmarty a haza földjét értette ez alatt, Darren Aronofsky viszont a világot jelentő deszkákat. Új filmjében A pankrátorhoz hasonlóan egy magányos, fájdalmakkal teli emberről mesél, akinek mindene a színpad.
A művész metamorfózisa
Nina (Natalie Portman) különféle komplexusokkal küzdő balerina, aki pályafutása nagy kiugrására készül, amikor a társulat sztárjának (Winona Ryder) „nyugdíjazásával” párhuzamosan megkapja a Hattyúk tavának főszerepét. Eddig inkább csak a karban táncolt, próbák után pedig az anyjához (Barbara Hershey) megy haza, aki állítólag miatta adta fel különben sem túl fényes karrierjét. A férfi nélkül élő anya azóta sem tudott neki megbocsátani, és irigységgel vegyes ragaszkodásával teljesen rátelepszik a lány életére. Ninának még a pillangókkal díszített falú, kabalaállatkákkal telezsúfolt gyerekszobájában sincs nyugta tőle, az intimszféra teljesen hiányzik az életéből, akárcsak a férfiak.
[img id=279871 instance=3 align=left img]Már ez is kellő ok lenne a neurózisra egy huszonéves lány esetében, ehhez azonban még hozzáadódik az álomszerepnek és a karizmatikus művészeti vezetőnek, Thomas-nak (Vincent Cassel) való megfelelés vágya, a destruktív maximalizmus és az új lányhoz, Lily-hez (Mila Kunis) fűződő ambivalens érzések. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a szerepben rejlő kettősség (fehér és fekete hattyú, jó és rossz) kikezdi Nina amúgy is labilis személyiségének szövetét. A kérdés csak az, hogy a szerény, szűzies lánykából démoni döggé való átalakulásnak mi az ára és milyen áldozatokat követel.
Táncos a sötétben
Aki egy unalmas, pszichologizáló balett-filmre számít, az nagyot téved. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: rivalizálás, szexuális energia, alkohol, drog, hallucináció, leszbikus jelenet, gyilkos ösztönök, misztikum és szürrealizmus. Vannak persze táncos jelenetek is, de ezek aránya megfelelően eltalált. Aronofsky túlmagyarázás nélkül, de érthetően mutatja be a Nina lelkében lezajló folyamatokat és mesterien vonja be a nézőt a lány egyre sötétedő világába. Ehhez a színterek is ideálisak: az alagsori öltözők, a próbaterem, a kulisszák, a régi bérház, a metró-aluljáró, az éjszakai szórakozóhely – mindenütt sötétség és mesterséges fény. Na és a tükrök...
Fekete és fehér
[img id=279870 instance=2 align=right img]Nem egy körömrágósan izgalmas thrillerről van szó, de a feszültség végig fennmarad. Ebben a főszerepet alakító Natalie Portman érdemei elvitathatatlanok: riadt, görcsösen merev, gátlásos lánykaként, szívósan küzdő, vasakaratú balerinaként és a lélek sötét bugyraiból táplálkozó démonként egyaránt hiteles. Méltó partnere a túl sok arcvasaláson átesett Barbara Hershey, akinek eme jellemzője is segít megformálni a nőt, aki a kiöregedést és a partvonalon kívülre kerülést még ennyi év távlatából sem képes elfogadni. A barátnő-riválist alakító Mila Kunis is kellően cuki és romlott egyszerre, Vincent Cassel pedig – a férfi, aki megszerezte és meg is tartotta Monica Belluccit – szokás szerint maga a megtestesült tesztoszteron. Ha kell, sima szavú, ha kell, könyörtelen és kemény – egyszerre taszít és vonz.
A Fekete hattyú nem ereszt könnyen. A nyomasztó atmoszféra, a nyugtalanító gondolatok a vége felirat után is jó darabig elkísérik a nézőt. Ez a film gyönyörű és rettenetes, kiszámítható és sokkoló egyszerre. Aronofsky a felszín alá pillant és megmutatja, hogy mi rejtőzik a látszatok mögött. A pankrátor arról szólt, hogy a mások püföléséből élő izomkolosszus durva külseje valójában érző szívet takar. A Fekete hattyú pedig a légies balerinák között dúló kíméletlen rivalizálásnak és a finom lelkű művészek árnyék-énjének bemutatásával bizonyítja, hogy senki és semmi nem fekete vagy fehér.
Kinek ajánljuk?
- A pszichothrillerek rajongóinak.
- Darren Aronofsky hódolóinak.
- Natalie Portman kedvelőinek.
Kinek nem?
- Aki egy klasszikus balett-filmet vár.
- Aki csak a fehér hattyúra vágyik.
- Aki Natalie Portman meztelenkedésére számít.
8,5/10
