Egyik kortárs költőnk, Jónás Tamás ironikus sorai jutottak eszembe, miután megnéztem Bogdán Árpád Boldog új élet című filmjét. Nyilván nem véletlenül, hiszen sok hasonlóság van köztük. Például hasonló hendikeppel kezdték életük, és előszeretettel dolgozzák fel saját gyerekkoruk sötét (és nem sötét) történeteit. Csak Jónás hihetőbben mesél, mint Bogdán. Ha hazudik, ügyesebben hazudik.
A filmrendező pedig büszkén hirdeti interjúiban, hogy nem hazudik: 14 éves koráig maga is "nevelőintézetis" volt, a nevesincs városban (ami azért felismerhetően Budapest), egy nevesincs, cigány lelencfiú történetének apropóján saját történetét meséli el. Talán ez az életrajzi tény önmagában elég, hogy meghassa a közönséget: Bogdán filmjét az idei filmszemle elismerésén túl (a Simó Sándor-díjat nyerte el) több fesztiválon jutalmazták Karlovy Varytól Reykjavíkon át Sevilláig sokfelé, azonban én nem fogom lóvá tenni őt. Ez a film nem jó. Tudom, hogy igazat mond, mikor mesél, de mégsem hiszem el neki.
Vannak persze érdemei, például vizuális világa, amely nem tudni, vajon a két (!) operatőr (Győri Márk, Szabó Gábor) vagy a látványtervező (Ágh Márton) munkáját dicséri; önmagában, hang nélkül, egy ideig valóban szórakoztató tud lenni (azért a szándékosan elrontott élességű képek, illetve a rángatózó kamerakezelés egy idő után már zavaró), azonban hiányosságai miatt összességében mégis élvezhetetlen.
A kiábrándítónak és egyszerre sokkolónak szánt film története nemcsak (sztereo)tipikus történet, hanem úgy is mesélik el, sablonosan. A romantikus cigányábrázolást (például mindenki beszél cigányul) vegyíti szociografikus közhelyekkel (a cigányok BMW-t lopnak), s mindezt a pszichothrillerekből kölcsönzött elbeszéléstechnikával próbálja izgalmasan elmesélni: a főhős flashbeckekben emlékszik vissza. Hatásos lenne az eljárás, ha nem lenne annyira tanító jellegű, művi, mint egy oktatófilm.
Főként a párbeszédek, amik az első mondattól az utolsóig, talán Daróczi Ágnes és Kovács Zsolt egy-egy kurta mondatát kivéve, egyszerűen hiteltelenek. A szereplők, bár a kínos szövegkönyv sem könnyítette meg a dolguk ("A múltad nem lehet eltörölni!"), csak szereplők maradnak, nem lesznek színészek. Sokszor azt érezni, jobb lenne, ha hallgatnának.
Éppen ezért a 80 hosszú perc végén, mikor a giccsbe hajló látványorgiától már émelyegtem, az embriópózban fekvő srác agóniája egyetlen hatást váltott ki belőlem: örömöt.
Hogy vége van a filmnek. Hiába, nem elég a pokolra menni, meg is kell tanulni azon a dudán játszani.
