Szép, tagadhatatlanul szép mozi Shirin Neshat rendezőnő első filmje. Annyira szép, hogy szinte azonnal felkelti a gyanakvásunkat. Segíti a kitörést, a szabadságvágyat, a feminizmus ügyét a szemfájdítóan pompás vizualitás, vagy éppenséggel elfedi azokat? Jelenthet vigaszt a mindennapi, sajgó bajokra egy már-már nem hétköznapian gyönyörű kert? Nem könnyű válaszolni. Addig néztük a szépen fényképezett fát, amíg eltűnt a szemünk elől az erdő.
A film vizualitásáért csak részben illeti dicséret Martin Gschlacht operatőrt. A másik, s talán a nagyobbik fele Shirin Neshat képzőművészeti múltjában keresendő. Pontosabban fotó- és videoművészi tevékenységében. S bizony a filmen is érezzük, hogy Neshat snittek helyett fotókban gondolkodott, s helyenként beérte volna néhány hibátlanul megkomponált állóképpel is. Szinte már zavaró, hogy a szereplőknek egy-egy beállítás után meg kell mozdulniuk. Bár erre is talált megoldást: Faezeh és Zarin erdőbeli sétái lírai videoklipnek is beillenek. Felesleges minden párbeszéd, a szem szomjas kisfiú módjára issza a látványt. De hogy lesz ebből film?
Nehezen. A legelső hibát talán ott követte el Neshat, hogy a négy iráni nő történetét feldolgozó regényből maga írt forgatókönyvet. A dramaturgia ugyanis egészen más szabályoknak engedelmeskedik. Ezért történhetett meg, hogy a négy különböző szál csak nagy nehezen áll össze, vagy hogy az alkotás második felében szinte teljesen kicsúszik a történet a film alól. Amilyen erőteljesen el tudja indítani a fiatal prostituált, Zarin (Tóth Orsolya) történetét, annyira hagyja eltűnni. De ugyanígy jár az ötvenes éveiben járó Farrokhlagha (Arita Shahrzad) is, akit férje legszívesebben lecserélne,mert menopauzája miatt nem teljesíti házastársi kötelességeit. A kertet/gyümölcsöst megvásároló, elvált nő végül saját menedékének díszletévé válik. A film első harmadában megteremtett feszültséget ugyanis Neshat képtelen tartani. Tóth Orsolya fürdő jelenete, amely a film csúcspontja, egyszerre sokkoló és torokszorító, a női ki szolgáltatottság már-már ikonikus megjelenítése, egyszerűen nem folytatódik. Helyét átveszi az erdőbéli bolyongás helyenként öncélú szépsége.
Szintén gondot okoz Neshatnak, hogy az 1953-as forradalom és puccs eredendően mozgalmas jeleneteit egyre nehezebben illeszti a kert lassúbb képeihez. Ekkor kezd kettészakadni a film, hiszen egyre nagyobb lesz a döccenő az illesztéseknél, egyre nagyobbra nyílik a szakadék a két világ között. Ez persze lehet üzenet is egy jobban átgondolt vágással.
A Nők férfi ak nélkül nem forradalmi film. Voltaképpen a már eddig ismert problémákat sorolja fel: egy máig élő rezsim viszonyulását a nőkhöz. Az elnyomás mérhetetlen igazságtalanságait. Ilyen értelemben a nemrég készült animációs film, a Persepolis társa. Csakhogy az ottani iróniát és humort Neshat a költészettel helyettesíti, mintegy kiegészítve azt. A Nők férfiak nélkül nem mindennapi film, és még több is lehetett volna, ha a tökéletlen dramaturgia utoléri a tökéletes vizualitást, ha a színészek egy idő után nem kezdenek el bolyongani saját filmjükben. Mert igen okos döntés volt a magyar Tóth Orsit megnyerni egy hangtalan szerepnek, igen okos gondolat lebegtetni a lázadó Munis öngyilkosságát és/vagy feltámadását, de a film még ennél is bonyolultabb szerzet. Észre se vesszük, s máris kicsúszott a kezünk közül.
