Hosszú szünet után újabb Coen bros-produkció érkezett a művészmozikba. Az Arizonai ördökfióka, a Fargo, a Véresen egyszerű és a kényszerűen kihagyott Ó, testvér merre visz utad? után most a fekete-fehér negyvenes évekbe repít minket a zseni testvérpáros. Amerikai rögvalóság egy borbély szemével.
Joel és Ethan Coen testvérek bevált módszerüket követve osztották le a szerepeket mostani filmjükhöz: együtt írták a forgatókönyvet, Joel rendezett, Ethan pedig megszerezte a pénzt. A megszokott munkametódus az ő esetükben azonban nem jelent önismétlést, sőt úgy tűnik, filmről-filmre sikerül meglepetést okozniuk. Nem kizárólag pozitívat.
Az ember... a második világháborút követő években egy kaliforniai kisvárosban játszódik, itt él(degél) segédborbélyként szikár arcú főhősünk. Ed Crane persze legkevésbé sem fő, főleg nem hős, mindenesetre ő a mi mesemondónk és néha szemünk is egyben. Saját életét osztja meg velünk, pontosabban életének utolsó fejezetét, mely a következő tömör alcímet viselhetné: "Utam a villamosszékbe".
Ez a higgadt, objektív stílus amúgy sem állna távol tőle: hiába roppan meg mellette sorban élete néhány kulcsfigurája, ő csak nyugodtan szívja a staubot - lassan hunyorítva, mint egy benyugtatózott Humphrey Bogart. Figarónk magánodüsszeiáját füstfátylon keresztül követjük végig, melyet a társasjáték analógiájára akár kispolgári passivity-nek is nevezhetnénk. No pátosz, no érzelem - Ed Crane mindent csak elszenved, eltűr.
Billy Bob Thorton (Halott ember, Tisztességtelen ajánlat, Monster's Ball) a borbély szerepében a filmtörténet egyik legnagyobb alakítását nyújtja, annak ellenére, hogy látszólag semmi a különlegeset nem kell produkálnia a rendszeresen lelassított közeli felvételeken. Hajvág, üzletköt, önvéd - mindezt szenvtelen arccal, reszelős hangon. Hibátlan.
Hasonlóan karakteres az Oscar-díjas Frances McDormand (Fargo, Majdnem híres, Arizónai ördögfióka) a borbély felesége, illetve James Gandolfini (The Sopranos, A mexikói) a borbély feleségének szeretője illetve a borbély barátja szerepében. De gyakorlatilag az egész színészgárdát fel lehetne sorolni, mivel a legutolsó epizódszereplőig mindenki telitalálat a saját szerepében.
Külön meg kell említeni Roger Deakins operatőr lélegzetelállító képeit, melyek jelentről-jelentre önálló fénykölteményként funkcionálnak. A fekete-fehér árnyék-fény kompozíciók végig hangsúlyosak, ám a film végén meg-megbicsakló és egyre laposodó történet miatt végül fel is borítják a tartalom és forma egyensúlyát. Az egyre csak fakuló cselekményt végül már sem a klasszikus film noir képek, sem a jellegzetes Coen-humor nem tudja felszínen tartani: az utolsó fél óra lassú halál. Sajnos.
A mozikba került kópia után már kár azon ábrándozni, mit és hogyan lehetett volna egy hajszállal átvagdosni, hogy a vége kevésbé legyen nyögvenyelős. Ez a végső verzió: hibái ellenére is kihagyhatatlan.
