Van-e, aki hallotta Henrik Ruben Genz nevét? Erlin Jepsen könyvéből írta és rendezte a dán művész a Borzasztó boldog című filmet.
A film helyszíne egy teljesen lepukkant és borzasztóan nyomasztó dél-jutlandi kisváros, benne lepukkant és üres utcákkal, rettenetes házakkal, azokban rémes szobákkal, iszonyúan lelombozó, lapos és kietlen tájjal, pocsék időjárással, sárral, esővel, szürkeséggel, szakadt kocsmával, rosszarcú vagy jellegtelen emberekkel. Hozzá a cím: Borzasztó boldog, persze csak magyarul, mert angolul borzasztó szerencsés, vélem, dánul is ezt jelenti a Frygtelig lyktellik, legalábbis a lykből ítélve.
Ez a cím jobban is fedi az író-rendező szándékát, részben ellentmondásos-ságával, részben, mert nincs egy árva lélek ebben a történetben, aki csak egy cseppet is szerencsés lenne. Épp az ellenkezője igaz, hisz nemcsak a háttér, a történet is borzasztóan nyomasztó, az emberi sorsok kuszák és kegyetlenek, az emberi akaratok kíméletlenek. A tartalommal ellentétben álló cím kifejezi a stílust is: groteszk, szürreális, krimis, vadnyugatis történet, amiben minden és mindenki kis gellert kap, ám az egész miliő olyan lesújtóan realisztikus, hogy a groteszkség eleinte alig észrevehető, a film fokozatosan vált mind erősebben szürreális irányba. Egy korábbi eltévelyedéséért a rendőr kisvárosi száműzetést kap, ahol kétszeres gyilkossá válik, ám épp ezzel nyer bebocsájtást a város közösségébe, amely csak akkor fogadja be, amikor víz helyett alkoholt kezd vedelni, és ahol a becsület őrzése helyett annak letiprásába fog. Akkor viszont menthetetlenül és visszavonhatatlanul benyeli őt, hogy többé ne engedje.
Ha mást hinnének, tévednek: a film jó, érdekes és felrázó, más aspektusait mutatja meg a világ ismeretlen szegletének, mint amihez szokva vagyunk, és más módszerekkel teszi ezt. A sokszor alulról fotózott arcok már ettől kissé groteszkké válnak, a látszólagos együgyüség és közöny mélyén könyörtelen ítélkezés zajlik, az unalmasnak tűnő mocsár hullák és titkok temetője, közösségi bűnöké. A kihalt utcákon fel-feltűnő alakok szinte az álló fotó drámaiságát adják, a történet pedig váratlan fordulataival lebilincselő. Azaz borzasztó szerencsések vagyunk, ha láthatjuk ezt, vagy a Titanic Filmfesztivál más alkotását. Csak egy kis erő kell hozzá, hogy elviseljük a borzasztóan nyomasztó történeteket, mint amilyen ez is.
