Aki sokat néz Lars von Triert, könnyen úgy marad. Meglát egy olajfúró tornyot, egy üzemi balesetet, és rögtön a Hullámtörésre gondol, a rángatózó kameramozgás akarva-akaratlanul dogmásokat idéz fel neki. Ennyi elég is, hogy a kellő rosszallással és egyre fokozódó türelmetlenséggel nézze Hanna történetét. Zárkózott, furcsa lány, élete szigorú rendben, főleg a munkával telik, mikor egyedül van, egy kislány harmadik személyben beszél róla (ez is a Hullámtörésre emlékeztet), szabadságra már négy éve nem ment. Főnöke könyörgésére végül kivesz pár napot; itt elidőzhetnénk kicsit, mennyire nem bír mit kezdeni magával, de ez taktikai okokból nem lehetséges. A film rögtön lép, és elragadja Hannát (arra) az olajfúró toronyra ápolónőnek. A súlyos égési sebekkel borított, átmenetileg vak Josef (Tim Robbins) és az akcentus-sal beszélő, nevét eltitkoló Hanna története túl evidensnek tűnik. Ráadásul soha nem történik semmi, az oceanológus a toronyhoz csapódó hullámokat számolja, a torony főnöke a magányról beszél és a távolba mereng, a vidám szakács bazsalikomot termeszt a sós párában, az eldurvult gépkezelők pedig úgy ütik el az időt, ahogy tudják. Egyetlen nőként Hannának számos konfliktussal kellene számolnia - de mondtuk, semmi sem történik. Hol a Tim Robbins-féle mainstream, keserédes drámai játék, hol a bergmani mozdulatlanság felé hajlunk, ezen esztétikai kevercs valami iszonyú hamis érzelgősséget és nagyon rossz epigonizmust fest a falra. Ám a film, kezdődő ízetlensége dacára, egyre titokzatosabbá válik, Hanna és Josef kommunikációja mögött felsejlik a mély. Fokozatosan, szinte alattomban egyre nagyobb jelentőséget nyernek a szavak - bár ennek filmes eszközök nem jelzik nyomát.
Aztán eljön a délután, amikor a nap pontosan balról tűz be a betegszobába, és Hanna elmesél egy történetet a délszláv háborúból. Mire az összes előzetes fontolgatás, ítélet érvényét veszti, minden érthetővé válik. Enyhe kifejezés, hogy zavarba ejtő fordulat. Egyszerre érzünk bűntudatot, s azt, hogy átvertek; mindenesetre van abban valami felháborító, ahogy a tények minden előzetes logika ellenére elénk ugranak. Egy kimondatlan egyezség megszegődik, valaki felelőtlenül játszik az érzelmeinkkel. A történet felpörög, elveszti merengő jellegét, megszűnik a szavak titkos életének ellentmondásos uralma, és marad valami fojtogató. Meg a kérdés, hogy lehet-e ezt, vagy sem. S az, hogy e kérdés ugyan kinek is szól, a rendezőnek, Istennek, embernek vagy magunknak.
