Ez a komédia olyan laza, hogy Robin Williams vagy Bill Murray is megirígyelhetné. Férfiak, nők, helyesebben fiúk, lányok, diákévek, nemek közötti egyenlőség, háború.
A férfi-főhadiszálláson állandóak a bulik, a tivornya, repkednek a műnemiszervek, folyik minden, ami folyékony: az őrület, a vadászat, fiúk a lányokra, lányok a fiúkra. Erről szól a diákélet. Miről másról?
Viszont vannak ezen a Föld nevű golyóbison, olyan lények is, akiket az Úr valami olyannal is megáldott, amivel talán nem kellett volna. Így őket valahogy elkerüli az a szerencsés téma, amit úgy hívunk: csajozás, pasizás. A gyengébb nem képviselői emiatt feminista klubba tömörülnek, ahol álszenten megvetik azokat, akik élik a (diák)életet. Cserébe, a nyelv szépségeire támaszkodva a férfi szakasz egyszerűen csak "dögöknek" nevezi őket, s ahol megjelennek, ott dögírtást alkalmazva, rövid úton megszabadulnak tőlük.
Főhőseink, 3 úriember, egy nap azzal a problémával szembesülnek, hogy nem marad más hátra, mint hátra, ugyanis némi pénzeszköznek lába kélt a "kincstár"-ból, s a gyanúsított közöttük van. Szóval nincs más hátra, mint hátra, be kell öltözni nőnek, hogy valamelyik tartalmas bulin olyan tárgyhoz (egy felbecsülhetetlen értékű videofelvétel) jussanak, amely bizonyítja ártatlanságukat. Főhőseink bármennyire is úriemberek, nőnek olyan rusnyák, hogy perceken belül a megáldott lények klubjában találják magukat, s a fantasztikus elmékre valló akció első nekiszaladásra befuccsol.
Új szobát kapnak, új ruhák, új szerepek, bele kell tanulniuk a női viselkedésbe, öltözködésbe, beszédbe. Dustin Hoffman, mindenki "aranyoskája" pontosan tudja, miről beszélek.
Nem könnyű az élet, ha valaki nő, pláne ha csúnyácska. (De, uraim, abban muszáj egyetértenünk, hogy végülis nem a szépség az, ami vonzó, hanem valami olyan, amit néha nehezen tudunk megnevezni.)
Beindulnak hát a kalandok - nem akarom a poénokat lelőni - szépen átcsordogál zsigereinken a téma méla bája. Az újdonsült nők birkóznak a férfi-szemekkel, amelyek ezennel valóban Párizsra vétetnek.
