Hosszú úton, istenek, hősök és antihősök hátán jutott el a művészet addig, hogy vegye a bátorságot, és az életből magából metsszen ki egy darabot. Mert ha az isteneket, hősöket, antihősöket jól összerázom és elkeverem, akkor pont kiadják az olyan „egyszerű”, életszagú szereplőket, mint a 27 éves Frances.
Aki New Yorkban keres kétségbeesetten megfelelő albérletet, egyébként gyakornok egy tánctársulatnál, van egy nagyon jó barátnője és egy széthulló kapcsolata. A hősök kedvelőinek úgy is jellemezhetném, hogy ő Bridget Jones hétfői verziója.
És éppen ez lenne a legfontosabb, megtalálni az átlagosnál is átlagosabb életek báját, drámáját és örömét. Eredetileg vígjáték a Frances Ha besorolása, de kevesen fogják a térdüket csapkodni. Frances szintén „ami a szívén, a száján” típusú ember, és néha egészen meglepő csacskaságokat képes mondani pár pohár bor után az asztalnál, még sincs semmiféle feltűnő kvalitása. Táncosnak nem túl acélos, nem bomba nő és nem olyan színes személyiség, hogy a hírekbe kerülhessen. A New York-i massza része, az útkereső fiataloké, ha nagyon szépen akarunk fogalmazni. Nem akar mást, csak saját, külön bejáratú albérletet és biztos állást. Vagyis hogy ne csapódjon ide-oda, ahogy a film nagy részében látjuk.
Noah Baumbach akarva vagy éppen akaratlanul generációs mozit forgatott. Néha eszébe jut valakinek, s akkor egy alkotásba tereli a kor fiataljaira jellemző gondokat és beszédtémákat, s akkor pár év múlva visszanézve majd lehet nosztalgiázni. Ennél azért kicsivel több ez a film. Egyik legjobb részében a csapongó Frances eljut két napra Párizsba, ahova mindenki, így ő is vágyakozik. De láthatóan nem tud mit kezdeni a fény városával, ahogy Párizs sem vele, az első napját majdhogynem átalussza az időeltolódás miatt. A barátai is csak akkor jelentkeznek, amikor már hazafelé tart.
Ha jobban belegondolunk, a társas magány furfangos filmje a Frances Ha. Mert bár sosincs egyedül – számos emberrel lakik együtt –, valahogy mindig saját maga kútjába hull vissza. Saját maga körül forog, mint egy magára hagyott gép. Apró szomorúságok és csalódások töltik ki tehát harsányságait, csetléseit-botlásait, és mi egyre többször tudunk átkukucskálni a harsányságon ütött réseken. Egyre inkább belelátunk lelkének hálószobájába. És ez leginkább a Francest alakító Greta Gerwig érdeme, aki a maga kecses darabosságával zongorázza végig a megfelelő érzelmeket anélkül, hogy túlzásba esne. Ehhez remek partnert kap a sznob és lassan elviselhetetlenné váló barát- és lakótársnőt hozó Mickey Sumner (Sophie) személyében.
Talán csak azt nem értem, miért kell ehhez a fekete-fehér. Vagy ha úgy tetszik, a színek hiánya. Mert így művészibb? Szürkén sokkal hihetőbb? Mivel a film nem válaszol erre egyértelműen, túl sok értelmezés kínálja magát. Talán maga Baumbach sem tudta eldönteni. Talán csak szebb így. Függetlenebb. A Frances Ha egyébként olyan, mint egy korai Woody Allen neurózis és metsző humor nélkül. Itt a humor inkább kesernyés, de minimum savanyú.
Nagy erénye Baumbach dolgozatának, ahogy a filmidővel bánik. Hogy nem engedi magában túlterjeszkedni az alkotót. Megmarad egyszerű kukucskálónak. Vagyis nem próbál fecsegni még jelentőségteljes arccal egy órát, ahogy azt az Adéle élete esetében helyenként érezni lehetett. Nyolcvanhat perc az egész, mértéktartóan feszes, fegyelmezett, nem hullik szét, nem bomlik snittekre, mint a hasonló alkotások szoktak, amíg a rendező végül meg nem könyörül a nézőn, és el nem vágja az ollóval. A Frances Ha révbe ér, lekerekíti a történetet, és azzal a jó érzéssel enged el, hogy az élet, ha nem is naplóba illően, de igazságot szolgáltat. Vagy legalábbis képes kiegyenlíteni a kilengéseket. Békét és ezzel felmentést ad saját maga alól néhány egyszerű pillanatra.
