Az év legszomorúbb, de legjobb filmjében Brad Pitt szánalmas, mint egy rajzfilmből szabadult rágcsáló, de a könnyeket ő sem tudja feltartóztatni.
Alapszabály, hogy minden film gyanús, ami kettőnél több országban játszódik, ha azok nem határosak egymással. Ha eltérő bőrszínű emberek szerepelnek benne és van színes kelmébe burkolt karakter is, vagy olyan, akinek nem telik cipőre, csak szívbemarkoló bőrkeményedésekre, akkor tuti az interkontinentális ciki. No és persze ott vannak a fogyatékos szereplők, mint garantált ütőkártyák. Nemhogy gyanús, de garantáltan kínos, ha egy filmnek könnyen dekódolható üzenete van - "semminek semmi értelme, a világ rémes az emberek meg magukra hagyva zuhannak a pöcegödör alja felé" -, amit egy példabeszédet előadó pap elszántságával dörgöl (mit dörgöl, csákányoz) a néző arcába. No és mennyire büdös dolog, ha egy film minden kockája pöpec jól néz ki, legyen az idegesen ugráló kézikamerázás a sivatagban vagy érzelmes daruzás egy tokiói felhőkarcoló teteje felé.
Mégis, hiába követte el Alejandro González Inárritu az összes ősbűnt, a végeredmény egy lenyűgöző és nagyon szomorú film, amitől még napok múlva is búbánatosan ténfereg szegény fogyasztó az utcán, és csak azért nem ugrik le valami magas pontról, mert annak sincs semmi értelme.
A Bábel ugyanarra a sémára épül, mint a Korcs szerelmek, (itt szerettünk bele a rendezőbe menthetetlenül) és a sokkal bénább 21 gramm: van több, látszólag teljesen független történetszál, amik csak egy-egy önkényes ponton kapcsolódnak egymáshoz, közben meg ugrálunk az időben, mint bepálinkázott államtitkár a gumiasztalon. Ezúttal minden eddiginél szélesebb a spektrum. Kapunk őskori körülmények között élő marokkói kecskepásztoron, süketnéma japán iskoláslányon és rágcsálófejű kaliforniai apukán keresztül alkesz mexikói jampiig mindenféle színes figurát, akik a világ négy sarkában kavarognak, és csak egy közös van bennük: eleve elég rossz nekik, de hamarosan még sokkal-sokkal szarabb lesz.
Ez lehetne amúgy a film legnagyobb gyengéje, mármint hogy annyira rettentően rossz benne mindenkinek, hogy az már kisüti a biztosítékot. Nekem Brad Pitt miatt nem sütötte, szerencsétlen mókus ugyanis annyira szánalmasan néz ki, ahogy a túl sok gyúrástól almányira duzzadt rágóizmaival szenveleg a haldokló felesége mellett, hogy a nevetséges alakítás megtermeli a túlzott komolyság ellenmérgét. A film erejét mutatja, hogy az egyik főszereplő rajzfilmmókus-alakítása sem tudja tönkretenni, sőt, ahogy mondtam, ez direkte jól jön a mindent elárasztó búbánat ellen.
A jó hosszú Bábelbe saccra egy tucatnyi olyan bravúrt szőtt bele Inarritu, amiből másnak ha egy darab összejön egy filmben, már ünnepel a néző. Például nyilván ő az első filmes a történelemben, aki olyan bugyi nélkül flangáló, sőt a pináját is megmutató japán iskolás lányt vezet elő, hogy attól akár szó szerint könnyekre fakad az ember. Egyáltalán, a japán vonal egyszerűen tökéletes, a ridegségbe pácolt érzelmesség és kétségbeesés, a fullasztó erotika, a süketnéma lány kétségbeesett kapálódzása meg a csoportos drogozás annyira perfektül vannak bemutatva, hogy ha csak ezt a szálat követte volna Inarritu, talán még az elkészültnél is sokkal jobb filmet csinálhatott volna.
A női, homo- és metroszexuális nézők nagy bánatára a rendező kultikus színésze, a dögös Gael Garcia Bernal most csak epizodista, de a kis szerepben is hasít, mint nehézbúvár a műugró versenyen. Inarritu a nézők totális érzelmi kikészítése érdekében nem átallja kijátszani a gyerekkártyát, méghozzá sokszorosan és aljasul.
Lehet, hogy a Bábel egy csomó nézőnek pont a kérlelhetetlen didaktikus mivolta miatt nem fog tetszeni - vegyük például a címét! - de ha hagyjuk magunkat vezetni, akkor csodálatosat kesereghetünk rajta. Ezerszer jobb a 21 grammnál és majdnem olyan klassz, mint a Korcs szerelmek, úgyhogy menjenek zokogni!
