Búcsú férfihangra

Már a puszta tény miatt is, hogy saját bevallása szerint a Gran Torinóban állt utoljára kamera elé a filmvilág egyik legnagyobb ikonja, Clint Eastwood, megérdemelné, hogy különleges szimpátiával közelítsünk a dolgozathoz.

Nem szeretnék hosszú bekezdéseket elpazarolni arra, hogy voltaképpen ki is, milyen szerepekkel a háta mögött búcsúzik most, hiszen nincs olyan néző, aki legalább három fontosabb filmet fel ne sorolna kapásból. (Jómagam a Nincs bocsánat disznókat nevelő, nyugdíjas, törődött bérgyilkosára emlékszem majd különös szeretettel.)

Már ahogy elkezdődik a film, és meghalljuk a reszelős hangot, a folytonos házsártoskodást, a Beavis és Butt-Head figuráját egyesítő örök elégedetlenséget és piszkálódást (csak épp a jellegzetes nevetés nélkül), máris a szívünkbe zárjuk Walt Kowalskit, a nyugdíjas autószerelőt. Kowalskinak mindennel és mindenkivel baja van: képmutató családjával, naiv papjával, hangos szomszédaival, és úgy egyáltalán, a napról napra kényelmetlenebbé váló világgal. Akár egy öreg, kiszolgált szerkezet, úgy csikorog, panaszkodik, miközben azért teszi a dolgát. A mindenféle manír nélkül, egyszerű ecsetvonásokkal felvitt alaptörténet van annyira szellős, hogy megfelelő teret adjon a jobbára amatőr vagy névtelen színészeknek, és így a maguk természetességével kitöltsék a majd kétórás filmidőt. Így arra is van bőven ideje, hogy felépítse a Gran Torino gerincét: hősünk jellemfejődését vagy -fordulását, azt a pillanatot, amikor még egyszer, utoljára értelmet talál a világban, és elég erőt önmagában.

Eastwood zsenialitásához tartozik, hogy Kowalski figurájában, néhány idézetnek is beillő, jól kitalált gesztusában (a mutatóujját pisztolyként szegezi az ellenfeleire, így "puffantja" le őket) korábbi, pisztolyhős szerepeitől is búcsúzik. A Sergio Leone-féle törvényen kívüliektől, vagy a szabályokat mindig a maga módján értelmező Piszkos Harrytől. Okosan, lemondóan. És úgy, hogy mindez még fontos dramaturgiai szerepet is kap, tehát egyáltalán nem lóg ki a filmből, sőt az a néző érzése, mintha direkt e gesztus köré rittyentette volna az amúgy példabeszédnek is beillő történetet.

Szerencse, hogy az idézetben annyi irónia rejlik, hogy a film mélyén motozó melodramatikus hangulatot elkenje, ne hagyja azokat elterpeszkedni, rátelepedni az alkotásra, így a búcsú kemény, férfias, és bizony megható. Mert persze lehet dörmögni a Gran Torino túlzottan átlátszó szimbolikáján, nem túl mélyenszántó filozófiáján életről, halálról, mégis képes megérinteni a szívünket. Ráadásul a búcsú idejében érkezett, nem késett, de nem is sietett, nincs túljátszva, de elkenve sem. Ez volt a legjobb pillanat. Indoknak legyen elég az, hogy Eastwood három, az utóbbi években szakmailag legsikerültebb filmjében ő maga nem is bukkant fel (Titokzatos folyó, Levelek Ivo Dzsimáról, Elveszett életek). A Millió dolláros bébi kivétel: ott sokkal többször mosódott össze a giccs az élet szikár ábrázolásával.

A film végén még elnyekereg egy dalocskát, és tudjuk, vége. A legenda távozott. A legenda él.