Kicsit is aktív sorozatfigyelőknek rögtön fel fog tűnni, hogy e mű alkotói egyszerűen fogtak két figurát két korábban sikeres szériából, és összeterelték őket, hogy lássuk (mi), mire mennek egymással. Minden más egyéb is rögtön fel fog tűnni, sőt minden, hisz a Justified címmel - Amerikában tavasszal elindított - 13 részes folyam úgyszólván negligálja a szofisztikált közlekedési formákat. És egyáltalán, úgy térül-fordul a neki rendelt pályán, mintha az egy nagy önkiszolgáló szaküzlet lenne, ahová beengedték zárás után, hogy most x percig abból vehet ingyen, amiből jólesik, s annyit, amennyit csak bír. Tehát a sorozat enyhén cizellált jófiúja, Raylan Givens rendőrbíró a Deadwoodból érkezett.
Jófiú? Képzeljék el azt a történelmi szituációt, melyben Pomócsit mégis lehelyezik Bogdányba, s a maestro mindezt sérelmezvén rálő minden szembejövőre. Pedig valami ilyesmi történik, Timothy Olyphant, akit nyilvánvalóan Seth Bullock seriff hű megformálójaként tartunk számon a mondott Deadwood városából (Dél-Dakota) és a vadnyugat hőskorából, most - úgyszólván napjainkban - Miamiból helyeztetik le (a földrajzi hitel kedvéért: föl) Kentuckyba, büntetésképp, lévén nagy a hajlandósága az önbíráskodásra. Hátha az erős vidéki levegőtől elmúlik neki. Önök szerint?
A másik alak a Kemény zsaruk legtébolyodottabb példánya, a Shane Wendrell, Walton Goggins enyhén szólva is értő megformálásában, nála a szakma nem, csupán a feneketlen őrület a közös, itt és most kényszerű pályaelhagyó bányászati robbantászt, a fehér felsőbbrendűség jegyében megrendezett bankrablások és a drogkereskedelem robotosát adja a művész, legalábbis a széria elején.
S mivel mindkettejük szülőhazája a kies Kentucky (közelebbről Lexington és vonzáskörzete), hamar rá kell döbbennünk, hogy e két hirtelen természetű férfi a törvény immár visszavonhatatlanul két oldalán, valaha közeli barátságban töltötte idejét, zömmel a tárnák mélyén és máshol. S e képlet kiadja a harmadik, alkalmasint az igazi főszereplőt: Harlan megyét. Ám annak kellően átélt leírásához kénytelenek vagyunk egy rövidke kitérőt tenni a sorozat immár negyedik oszlopa, Elmore Leonard felé is, különös tekintettel az idős mester (író, pontosabban egy gyár, szöveggyár; hétfőn lesz nyolcvanöt, ne felejtsék el felköszönteni a nevemben is) jól bevált módszerére. Ezt sem nehéz megtalálni, egy van neki: viszonylag szeretettel teli iróniával ábrázolni az alacsony sorsú népességet. Örök igazság, hogy a szeretet hangján seggbe rúghatunk bárkit, s e nemes cselekedetünk a közösség tetszésével is találkozik bizonyosan. Magyarul a pronyók a legérdekesebb népek, s ez onnan is tudható, hogy velük van tele a tévé. Nézzük őket, s hisszük, hogy nem közéjük tartozunk: jó ok az örömre. Míg az arisztokráciát nézvén tudjuk, hogy nem közéjük tartozunk. A törvény embere a hit és a tudás közti szürkületi zónában szedi áldozatait, speciel egy negyvenötössel.
S mivel a sorozatkészítés közhasznú eszközeit bolti árunak tekintik a művészek, ezért a forma is erősen a Kemény zsarukra emlékeztet, lévén a dolog úgy kezdődik, hogy minden epizódban történik valami bűneset, amit a hős - Stetson-kalapban, veszkóban és a mondott colttal - megold, miközben valamit haladgat előre a nagy közös ügy is. Aztán egyszer - minden különösebb átmenet nélkül - az alapsztori gördül magában tovább, tűnhetne akár amatörizmusnak is, vagy egymást voltaképpen kizáró (2 db) felismerések következményének:
1. kollégák, olyan gyengék ezek a részenkénti bűnesetek, hasadjunk már le róluk,
2. kollégák, annyira jók vagyunk, hogy akár a következő évadot is berendelhetik, igyekezzünk hát némileg megalapozni.
Akárhogy volt, a belső sztorik tényleg gagyik, a legcikibben például egy csávó azért gyűjtögeti Hitler festményeit, hogy aztán... innen sajnos spoiler lenne. De nem jár sokkal jobban az ugyancsak Deadwoodból vendégszerepelni érkező W. Earl Brown (ott Dan Dority), neki egy gyorsbüféből megeresztett csirkecombbal leszerelhető túszejtő megformálásában rejlő grandiózus lehetőségek kiaknázása jut (hogy ki ne csússzunk a bányászati tematikából, illetve lásd még: Kentucky Fried Chicken).
Ugyanakkor az is az igazsághoz tartozik, hogy e sztorik befogadói szempontok szerint is tökéletesen érdektelenek, mert a "hol" szándékosan sokkal érdekesebb a "mi"-nél. S e tény voltaképpen ki is adja az egész - alapjában elég szórakoztató és könnyen megszerethető - miskulancia receptjét. Mondjad szépen annak a két csuda helyes színészgyereknek, hogy csinálj úgy, ahogy szoktál, röhögtessed ki minél harsányabb eszközökkel e kies vidék idülten törvénybe ütköző bukolikáját - vigyázat, van pár rendőr is a filmben, de Harlan megyében mindenki bűnöző, s mert ugyancsak kivétel nélkül megélhetési bűnöző, hát ezer indok adódik rá, hogy megússza életvitelszerűen űzött helytelenkedéseit - és rendezz el minden konfliktust lőfegyverszóval. Minden kedélyessége ellenére ugyanis a Justifiedban igen magas a halálozási arány, mondhatnánk rá, hogy ez tiszta tarantinizmus, merthogy az is, miképpen a köztes anyag is az (válogatott arcú sutyerákok beszélnek komoly pofával és nagy érzelmekről árulkodó hevülettel hülyeségeket), de nyilván minden a híres író szabadalma. Erre persze - ponyva ide, ponyva oda - meg éppen nem esküdnék, hisz például e tollhérosz korainak mondható Ben Wade és a farmer című művében (A háromtizes yumai) például tisztán alanyi alapon, az irónia legtávolabbi fuvallataitól sem érintve beszéltek és tettek ostobaságokat a szereplők.
Végül azonban minden egyre megy, A törvény embere tipikusan "több karakter központú", immár legalább két évtizede jól bevált modell, valóban igéző környezetben, vicces kosztümökben, egy csomó - ugyancsak kötelező - áthallással a közeli rokonok viselt dolgaiból: vérbő redneck rampage. Szerintem nézzék meg.
