A Született bűnözők megtévesztő film: látszólag egy remek krimi ismert karakterekkel, de ha megnézed, olyan érzésed lesz tőle, mintha a Thelma és Louise-t Ridley Scott egyik rajongója rendezte volna Scott stílusában, a főszerepet pedig az Olsen-ikrek játszanák.

Elmore Leonardöt adaptálni az 50-es évek végétől kezdődően napjainkig igen kifizetődő vállalkozásnak számít az amerikai filmgyártásban. A ponyvairodalmat preferálók körében nagy népszerűségnek örvendő író ugyanis voltaképpen kezdettől fogva a producerek keze alá dolgozik azzal, hogy kizárólag maszkulin közönségfilmes zsánerekben gondolkodik. Így jutunk el a korai western-korszakától a hardboiled krimikig, melyek nemcsak gengszterfilmes szituációkkal, de thrillerekbe illő fondorlatokkal és vígjátéki hatásmechanizmussal is operálnak. Több mint negyven regényt tartalmazó életműve noha a ponyva égisze alatt fogant, mégis hordoz egyéni stílusjegyeket: történeteiben a rosszfiúk ugyanolyan (ha nem több) hangsúlyt kapnak, mint a jó oldalon állók, a szájukat soha nem hagyják el mesterkélt dialógusok, meghatározó helyszín számukra Detroit és szinte minden esetben belekeverednek valamilyen szorult bűnügyi helyzetbe – hogy aztán élvezettel figyelhessük a szálak összegabalyodását és (anti)hőseink kikecmergési kísérleteit.

Ahogy pedig Woodehouse-nak Bertie Wooster és komornyikja, Jeeves, úgy Leonardnak is megvannak a maga vissza-visszatérő alakjai, akikkel rendszerint hasonló szituációkban találkozunk, mégis minden egyes alkalommal szórakoztató tud lenni számunkra csetlés-botlásuk. Ám miközben a kissé bugyuta angol arisztokrata leginkább a szerelmi összeesküvések sorozatát próbálja kiiktatni életéből, Leonard figurái emberrablások, zsarolások, pénzmosások és egyéb alvilági üzleti ügyek sorozatába csöppennek. Ezúttal épp mindegyikből kijut egy csipettel a filmvásznon már a Tarantino-féle Jackie Brownból jól ismert Ordell Robbie-Louis Gara párosnak, akik még jóval a stewardess-es pénzbecsempészős balhé előtt próbálják megteremteni maguknak az amerikai álmot. A korrupt iparmágnás, Frank Dawson offshore-számlákon összeharácsolt pénzéből szeretnének magukénak tudni egy misit, amelynek megszerzése érdekében zálog gyanánt túszul ejtik Dawson csini feleségét. Azzal azonban nem számolnak, hogy a menő üzletembernek korántsem milf-oldalbordája a legféltettebb kincse.

A sztorit az eleddig külföldön is jóformán ismeretlen Daniel Schechter hozta tető alá, és bár épp ezért a mozi a Schechter-filmográfiában biztosan fontos mérföldkőnek számít, számunkra valószínűleg nem fog azzá válni. Ezért pedig nem csak a sekélyes magyar forgalmazási cím okolható, amely miatt a filmnek esélye sincs kitörni a hazai közönség körében olyan alkotások árnyékából, mint a Közönséges bűnözők, a Született gyilkosok vagy éppen a Született feleségek tévésorozat. Sokkal nagyobb hangsúly tevődik arra, hogy a Tarantino-féle blaxploitation-emlékműből megismert karakterek megformálását ezúttal a De Niro-Jackson pároshoz viszonyítva igencsak mezítlábas színészekre bízták. Az újabban Yasiin Beyként futó Mos Def és az eddig inkább csak mellékszerepekben feltűnő John Hawkes alakítása körülbelül úgy rombolja le a két legendás figura imázsát, ahogy az ausztrál George Lazenby tette azt őfelsége titkos ügynökének mítoszával 1969-ben. Mert hogy jelen esetben ezek a figurák nemhogy egyáltalán nem viccesek és mindemellett rendkívül kidolgozatlanok is, megnyilvánulásaikkal tulajdonképpen radikálisan mennek szembe a Leonard által kijelölt legfontosabb szabállyal, miszerint egy jó író sosem ír le papírízű dialógusokat. A Tarantino-féle jobbnál jobb szövegáradatok fényében pedig bátran kijelenthetjük, hogy a filmben elhangzó mondatok közül egy sem válik unalomig ismételt szállóigévé.

Pedig az alapképlet itt sem volt bonyolultabb (csupán egy Schechter-féle kezdő rendezőnek még valószínűleg nagy falat volt egy efféle produkció tisztességes módon való lezongorázása): záporoznak a rasszista felhangú poénok, az alapkoncepció a kortárs filmtermés által már egy jórészt elfeledett műfajba próbál old-school megoldásokkal életet lehelni, az események egyre szűkölő láncolata közepette nem győzzük eldönteni, hogy inkább Jennifer Aniston vagy Isla Fisher lábfejében gyönyörködjünk, és még egy kiváló mellékszereplő is feltűnik a perverz, náci Hagrid-figura alakjában, ám az egész mégsem áll össze egy igazán erős és felejthetetlen krimiélménnyé. Olyan, mintha egy még kiforratlan stílusú filmszakos diák korai próbálkozása lenne valamelyik filmkészítési szemináriumon, amely nem tudja eldönteni, hogy inkább Tarantinót majmolja vagy coeni csavarokkal dobálózzon, miközben egy Elmore Leonard-regényt adaptál, így a sok nagy név között teljesen elveszíti a sajátját.

Ennek fényében tehát ahelyett, hogy jegyet váltanánk a Született bűnözőkre, inkább várjunk pár hónapot, míg egy unalmas vasárnap délután két Bud Spencer-film közt leadja a Film+, hiszen Gene Hackman szavait idézve a Szóljatok a köpcösnek! című filmből, jól tudjuk, „mi, merre, mennyi”.