Jean, lassítson kérem, embereket akarok látni, igazi hús-vér londoniakat, yuppie-t, koldust, utcalányt, menekültet! És a sofőr finoman rálépett a fékre, amint ráfordult a King's Crossra, ahol - úgy mondják - híresen sok az élő ember, sőt egyesek azt állítják, a környék egyenesen a népek olvasztótégelye, noha az itt lakók bizonyára tiltakoznának, ha fülükbe jutna, hogy egy kohászati alkalmatosság a lakhelyük. Ha már a kohászatnál tartunk, az autós jelenet persze nem több rosszindulatú koholmánynál, hisz Anthony Minghella nyilván ennél sokkalta jobban ismeri földijeit és az említett tégelyeket, ámbár ez a filmjéből nem derül ki. Pedig felvonul itt a lelkiismeret-furdalásos középosztály színe-java: egy sor jólétre szenderült yuppie, akik kurvák, bevándorlók és a takarítószemélyzet tagjai között keresik lelki békéjüket. Zajlik a körbetartozás, speciel most érzelmi téren, illetve a King's Cross környékén. Az építész érzékeny lélek, az emberközpontú urbanisztika lovagja, de mit ér a rajzasztalon elkövetett számos jó tett, ha hősünket otthon hideg vacsora és egy annál is hidegebb asszony várja. A legjobb, amit ilyenkor tenni lehet, hogy beleírunk a történetbe egy boszniai menekültet, akinek tévútra tért nagyfia épp az imént rabolta ki az építészek irodáját. Juliette Binoche nagy színésznő, ám hogy milyen nagy igazán, az nem a jó filmjeiből, hanem a rosszakból szokott kiderülni. Van egy jelenete, egykori életét siratja benne némán: akkora giccs - az egész film az -, amiből rajta kívül talán csak Meryl Streep tudott volna aranyat csinálni.
