Színházi körökben jól ismert terminus technicus a jól megcsinált színdarab. A Miss Populaire című francia romantikus komédia esetében is bátran elsüthető ez a jelző. Minden megvan benne ugyanis, ami a habkönnyű szórakozáshoz szükséges, és itt most hangsúlyozzuk a „szükségest”, mivel manapság az is nagy bravúrnak számít, ha nem terhelik túl a filmet zsáner- és stíluskavalkádokkal.
Mindenekelőtt kezdjük a sikerdramaturgiával. Adott két tökéletesen össze nem illő ember: az egyik a kedves, de kissé karcos természettel megáldott Rose, aki két ujjal gyorsabban és precízebben tud gépelni, mint a „profik”, illetve a jóképű városi fiatal cégtulajdonos, aki persze először megemeli a szemöldökét a Rose-jelenségen, de hamar ráismer a tehetségére és a benne rejlő lehetőségekre. Olyannyira, hogy nemcsak alkalmazza a lányt, hanem „fektet is bele”: elkezdi kiképezni a tízujjas írásra, hogy aztán benevezzenek és megnyerjék az országos gépíróbajnokságot, mely a világ legtrendibb eseménye, és aki ezen több-kevesebb sikerrel részt vesz, az már igazi celeb. Rose tehát egyszer csak ismertté, populárissá válik, és ha most valaki rögtön a film címére asszociálna, rögvest be is dobjuk: a Populaire az írógép típusa, melyet olyan lelkesen vernek a vásznon.
Írott és íratlan dramaturgiai aranyszabályok alapján csörgedezik a cselekmény a kirobbanó happy end felé (melyhez az első képkockától kezdve kétség nem férhet) és eközben a két világ, a két szerelmes egymásra talál. Láttunk már ilyet, nemegyszer. A legtöbbet el is felejtjük az elegáns mozdulat idején, amikor a vetítőből kisétálva kihajítjuk az üres pop-cornos zacskót. Mégis, a Miss Populaire-nek sikerül emlékezetessé válnia, jelenetei, karakterei velünk maradnak. Talán a legnagyobb dicséretet ezért az első filmes rendező Régis Roinsard érdemli meg, akinek a tökéletes levezénylés során nemcsak a történetet az ötvenes évekbe sikerült helyeznie, hanem annak képi világát, eszköz- és gesztusrendszereit újragondolnia és hasznosítania is. Egy letűnt kor humanista filmkészítése előtt tiszteleg ez a kis mozi, mely tényleg nem több egy tiszta zsánergyakorlatnál, de mennyire más színvonal, ha nem Adam Sandler, hanem Ernst Lubitsch vagy Frank Capra a modell. Igen, idilli és naiv világ, amit látunk, igazi elnagyolt érzelemi kavalkáddal, de nagyon jól esik a léleknek.
Nem mellékesen, Roinsard érzékenységét és jó ízlését bizonyítja a színészek kiválasztása és vezetése. Azt persze A némafilmes óta mindenki tudja, hogy az egyik mellékszerepben látható Berenice Bejónak jól áll a „por és a kor”, de a Dardenne testvérek által korábban felfedezett (A gyermek című mozijukban egészen kitűnő volt), ám azóta is csak a megbízható színésznő státuszát birtokló Deborah Francois a Miss Populaire igaz revelációja: őt az isten is komikának teremtette. Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy az überszupersztárnak számító Romain Duris képes teljes alázattal alul játszani (amúgy dramaturgiailag indokoltan) a szerepét. Bárcsak minden színész ilyen egészségesen állna az egójához.
