Igaz, hogy hatvannégy éve elültek a második világháborús csatazajok Európában, de a kontinensen élő összes család szerzett sebeket, amik nemzedékeken átívelően még ma is sajognak. Itt van például a német Stauffenberg gróf, teljes nevén Claus Schenk von Stauffenberg (1907-1944) ezredes esete, akinek a németországi megítélése a mai napig visszás, hiába próbálta társaival a német nemzetet a végpusztulásba és a népirtásba rángató Adolf Hitlert megállítani, sokan tiltakoznak az ellen, hogy a hősök panteonjába emeljék, és - például - hogy iskolát nevezzenek el róla. Megjegyezzük: Tom Cruise Valkűr-filmje elleni német tiltakozásban ez legalább annyira szerepet játszott, mint a sztár scientológiai kötődése.

Közelképekben a közelmúlt
Pedig Stauffenberg - és társai: dr. Karl Friedrich Gördeler, Lipcse korábbi hitlerista polgármestere, a légierő főparancsnoka (a filmben Kevin McNally játssza), Ludwig Beck vezérezredes (Terence Stamp alakítja), Friedrich Olbricht tábornok (Bill Nighy formálja meg), Henning von Tresckow hadseregtábornok (Kenneth Branagh bújik a bőrébe), Erich Fellgiebel tábornok (szerepében Eddie Izzard látható), Mertz von Quirnheim ezredes (Christian Berkel kelti életre), valamint Johannes Popitz, tárca nélküli ex-miniszter, Fritz Diethof Schulenburg gróf, aki 1935-től 1941-ig Németország moszkvai követe volt, Erwin Rommel tábornagy, Hans Günther Kluge tábornagy és sokan mások - tényleg nagy tettre vállalkoztak. A német ezredes, aki 1939-1943 között Lengyelországban, Franciaországban, majd Észak-Afrikában szolgált (ahol súlyos sebesülést szerzett, fél szeme világát is elvesztette) 1944-től a póttartalékos német haderő harminchét éves vezérkari főnökeként szabad bejárással bírt a kelet-poroszországi (rastenburgi) Wolfschanze (farkas-sánc) nevű főhadiszállásra, ahol 1944. július 20-án elhelyezte azt a robbanószerkezetet, aminek a Führerrel kellett volna végeznie. A népvezér azonban túlélte a merényletet, csupán kisebb (felületi) sérüléseket szerzett, és még aznap este kivégeztette az összeesküvőket a berlini Wehrmacht-főparancsnokság udvarán (nemcsak őket, a bombatámadásra hivatkozva a németországi ellenállási mozgalom több mint tízezer részvevője esett a nemzetiszocialisták áldozatául).

Az események
Tehát mint tudjuk, az akció nem járt sikerrel: a merényletben Adolf Hitler csupán könnyebben sérült meg - a filmben is megjelenő "legenda" szerint azért vallottak kudarcot, mert Heinz Brandt ezredes (Tom Hollander) néhány méterrel odébb helyezte a merénylő földre tett táskáját -, és a robbanás időpontjában, 12 óra 42 perckor, a Berlinbe tartó Claus Stauffenberg ezredes és összeesküvő társai (többek között Olbricht tábornok, vezérezredes és Erwin von Witzleben vezértábornagy) sikertelenül robbantották ki a régebben előkészített a "Valkűr-hadművelet" fedőnevű felkelést, aminek során a fővárosban állomásozó - eredetileg a Führer személyes védelmét (például: egy puccs során) szolgáló - tartalékos haderő nem vette maradéktalanul körbe és nem fegyverezte le az SS-katonákat. Történt ugyanis, hogy a Grossdeutschland őrzászlóalj parancsnoka, Otto Ernst Remer őrnagy (a filmben: Thomas Kretschmann) miután egy telefonbeszélgetés során meggyőződött arról, hogy Hitler sértetlen, leverte az államcsínyt. 22 óra 50 perckor Stauffenberget és három összeesküvő társát statáriálisan agyonlőtték, több polgári és katonai személy letartóztattak, és a népbíróság előtt lefolytatott tárgyalás után későbben kivégeztek. Több mint száznyolcvan ember veszítette a merénylettel közvetlen összefüggésben az életét. A sikertelen merényletet követő hetekben Hitler mintegy hétezer embert vétetett őrizetbe, és sorra hirdették ki a halálos ítéleteket is. A Führer ekkor több olyan potenciális ellenfelét végeztette ki, akinek nem volt közvetlen köze az összeesküvéshez.

A háttér
Stauffenberg azért csatlakozott a Hitler elleni összesküvéshez, mert amint egy kórházi levelében írta a feleségének: "valamit tenni kell Németország megmentése érdekében". Az ezredes a konzervatív német katonaellenzéknek 1943-tól fő mozgatóerejének számított a birodalmi fővárosban. Ez az ellenzék már 1938-tól kísérleteket tett Németországnak a nemzetiszocialista uralom alól való felszabadítására, majd fordulat kieszközlésére a második világháború menetében. A német tisztikarnak a Hitler háborús politikájából kiábrándult része azt akarta, hogy tárgyalások kezdődjenek a nyugati hatalmakkal a háború befejezése érdekében. A merénylet előkészítésével párhuzamosan Stauffenberg társai Berlinben megkezdték egy új kormány megalakításának előkészületeit.
Az összeesküvés nem rendelkezett egységes politikai programmal, az uralkodó körök különféle csoportjai képviseltették magukat benne. Közös célként Hitler és klikkjének félreállítását és egy új kormány megalakítását fogalmazták meg, ami a gazdasági-társadalmi rendszert megőrzi, és nem enged teret a baloldalnak.
Gördeler és Schulenburg polgári demokratikus kormányban gondolkodott, amiben a legkülönbözőbb pártok és szövetségek vettek volna részt - a kommunisták kivételével. Sok híve volt a nem hitleri típusú katonai diktatúrának is. Stauffenberg és mások arra a véleményre helyezkedtek, hogy a munkásság aktív részére is támaszkodni kell, sőt nem zárták ki a szövetségre lépést a kommunistákkal sem.

Valkűrök
A valkűrök a skandináv (így a germán-német) mitológiában kisebb jelentőségű istenségek, Odin szolgálói. A feladatukat az képezte, hogy kiválasszák a csatában elesettek közül a leghősiesebbeket és a Valhallába (a skandináv mítoszok mennyországába) vigyék őket, hogy úgynevezett einherjarok legyenek belőlük. Az einherjarok a főistennek azért kellettek, hogy az oldalán küzdjenek a világvégére megjövendölt csatában.
A modern művészetekben a valkűröket szárnyas lovakon iramló, gyönyörű védelmező szüzekként festették le, sisakban, lándzsákkal felfegyverkezve. Ám a valkűrök hátasai eredetileg (és "valójában") rémisztő farkasok voltak. A valkűrök maguk hollószerűnek hatottak, így a lezajlott ütközetek helyszínét ellepő farkasok és hollók hordáira úgy tekintettek, mint magasabb célt szolgáló lényekre.
A modern kor embere főleg Richard Wagner romantikus operáiból szerzett tudomást a szárnyas harci istenségek létezéséről (A Walkür, Az istenek alkonya). Ezek az ábrázolások vezettek a valkűrök azon reprezentációihoz, amik a csatamező egén farkasokon lovagló, vérrel befröcskölt, rikoltó alakok helyett inkább "jámborabb", szárnyas lovakon száguldó, fehérbe és aranyba öltözött ősi hajadonokként jelenítik meg őket.
Valkűrt a moziban legutóbb a tavaly bemutatott képregény-filmben, a Max Payne - Egyszemélyes háborúban (rendező: John Moore, főszereplő: Mark Wahlberg) láthattunk. (Kábítószeres vízióban megjelenő szörnyalakként.)

A film
A Valkűr olyan film, aminek már az elején tudjuk a végét. A kérdés ezek után az, hogyan jutunk el onnan odáig. A feladattal iskolásan birkózott meg az alkotógárda.
Bár Bryan Singer rendező (Közönséges bűnözők, Stephen King: Az eminens, X-Men - A kívülállók, X-Men 2., Superman visszatér) - és az egyik gyártó cég, a United Artist vezetése révén producerként is közreműködő Tom Cruise - igyekezett szinte a legutolsó szögig ragaszkodni a megtörtént eseményekhez, éppen ez lett a film Achilles-sarka. A fantáziátlanság. A szereplők képtelenek lekászálódni a történelemkönyv lapjairól - hiába játszik jól például Nighy -, hiteltelenek. Nem húsvér emberek, akikkel azonosulni lehet. Hiányoljuk a személyes indíttatásukat, a film ennek szánt észak-afrikai nyitó képsorai karcsúak és jellegtelenek ehhez, és fájlaljuk azoknak a lehetőségeknek a kihagyását, hogy a döntéshozó "nagyemberek" - például a Führerhez hű maradó, utóbb mégis pórul járó Friedrich Fromm tábornok (Tom Wilkinson) - mellett a gépezet kiskatonáinak drámáját nagyobb figyelemmel, mélyebb motivációkkal kellett volna kísérni (például, hogy kiknek a parancsainak engedelmeskedjenek, a lázadókéinak vagy a hitleristákéinak). Vizuális kidolgozottsága és történeti pontossága ellenére a Valkűr nem érint meg, nem kavar fel úgy, mint a Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel, az Ámen., A kilencedik nap vagy A bukás - Hitler utolsó napjai.

A németek megítélése
Régi háborúit, ellentéteit félretéve törekszik egységesülésre Európa. Sztereotípiáitól azonban csak nehezen szabadul. Hiába az uniós gondolat, a kontinens mai átlagpolgárai ugyanazon klisék szerint ítélkeznek, mint a nagyapáik: például hogy a német csak kolbászos (vagy csülkös) káposztát eszik, mindig Wagnert hallgat - és leginkább: nyíltan, de az otthonában mindenképpen fasiszta. Emlékezzünk csak Emir Kusturica Undergroundjában a föld alóli múltból a mába kilépő partizánok "csúcs sértésére", amikor "le-német-fasisztázták" a másikat, ez a gondolkodásmód - sajnálatosan - ma is eleven (és nem csak a Balkánon). Nem javított ezen hozzáálláson az Indiana Jones-trilógia sem, amiben a németek jelentették az amerikai régészprofesszor ellenségeit, lövöldöztek, érthetetlen nyelven üvöltözték a kommandírokat, elmebeli képességeik viszont alacsonyfokon álltak. Az érdekes az egészben, hogy maguk a németek sem gondolták nagyon másképp. Talán a nemzeti bűntudat miatt.
Az egyoldalú megítélésen az 1993-ben forgatott német háborús eposz, a Joseph Vilsmaier rendezte Sztálingrád ütött rést, ami megpróbálta megmutatni, hogy a Wermacht soraiban is emberek harcoltak, akik két fegyverropogás közötti csendben nem népirtásról, hanem a családjukról, szeretteikről álmodtak. Ide szeretne kapcsolódni a Valkűr, vitaható végeredménnyel. A Tom Cruise-filmre egyébként kész a "válasz", és hamarosan a mozikba is kerül: Inglorious Bastards címmel (tervezett magyar cím: Becstelen brigantyk) Quentin Tarantino az "Apacs" hadnagy (Brad Pitt) vezette, a megszállt Franciaországban nácikat irtó osztagról forgatott háborús kalandfilmet, ami idén Cannes-ban debütálna (nálunk augusztus 20-ra tervezik a bemutatót).
Hasonlóképpen ténykérdés, hogy a második világháború esetében a birodalmat építő, fasiszták vezette Németország lépett föl agresszor gyanánt. A Valkűrrel kapcsolatosan így az is jogosan merült fel, hogy a merényletkísérlet mennyiben menti a résztvevőket a korábbi bűneik alól, mennyiben halványítja el más ellenállók érdemeit. Hiszen a hitleristák ellen többen is fellázadtak: hasonló tevékenységért a népbíróságok tizenhatezer embert végeztettek ki, és a katonai törvényszékek ítélete alapján további harmincezer embert öltek meg. Ilyen áldozatok voltak Hans és Sophie Scholl, akiket 1943-ban Münchenben azért öltek meg, mert röpcéduláikon a holocaustról adtak hírt.
A német ellenállás ma élő tagjai és leszármazottai szerint az egészben az a legrosszabb, hogy az alkotás túlzó reflektorfényt irányít Stauffenbergékre, miközben az ellenállás többi tagja a háttérbe szorul. Egyesek számára ez azért is sértés, mert az ezredesben és társaiban a hadiszerencse fordulásáig fel sem vetődött, hogy szembeszálljanak Hitlerrel, míg mások már 1933-tól tiltakoztak a náci rezsim ellen. Dr. Johannes Tüchel, egy német történész szerint az azonban mindenképp jó, hogy ilyen filmek készülnek, mert ezáltal sokan feltehetik a kérdést maguknak: "mit tennél, ha egy gyilkos diktátor venné át a hatalmat?".

Kinek ajánljuk?
- A történeti pontosságok precíz kedvelőinek.
- Akik szerint nem minden német volt nemzetiszocialista.
- Tom Cruise-rajongóknak.

Kinek nem?
- Akik szerint a németek mind nácik voltak.
- Az alkotói szabadságot előnyben részesítőknek.
- Quentin Tarantinónak.


7/10