Korunk egyik legvitatottabb témája a mesterséges intelligenciával ellátott robotok léte. Ebben a kritikus és ellentmondásos topicban kíván állást foglalni a művészileg kreatív, és politikailag is tudatos dél-afrikai rendező, Neill Blomkamp legújabb sci-fijével, a Chappie-vel.

És kinek nem jut eszébe egyből az 1986-os klasszikus, a Rövidzárlat (Short Circuit), benne a szeretnivaló gondolkodó robottal, Johnny-val. Ugyanakkor önkéntelenül is párhuzamot vonhatunk egy közelmúltban bemutatott Will Smith filmmel is, Az Én, a robot-tal (I, Robot, 2004). Több más híres film droidjaival szemben az embernek az a furcsa érzése támad, hogy már a trailer-ben szívéhez nő Chappie. Ő egyébként egy rendőrségi droid, aki újraprogramozás miatt képessé válik az emberi kommunikációra és gondolkodásra, és legfőképpen érezni is tud. A robotika három törvénye szerint „él”, ami tisztelgés a science fiction nagy doyenje, Isaac Asimov előtt. Meglehet, hogy a figura több klasszikusból merít, de ez igaz majd minden sci-fire. Chappie megformálását erősen inspirálták Asimov robotjai, vagy akár Wall-E, e film által mégis ikonikus karakterré válhat a saját jogán. Az film alapfelvetése az, hogy hogyan születik (programozódik) egy mesterséges intelligenciával ellátott robot, és hogyan hat rá a környezete meg az őt körülvevő emberek, és mindez mennyiben alakítja az ő világról alkotott véleményét. Típusa nem olyan humanoid, mint Spielberg A.I. (Mesterséges Intelligencia) hősei. Nem olyan, mint a Star Wars krómdroidja, tehát küllemére nézve inkább tudomány a dominál, mint fikció. A szeretetreméltó, nyúlfülhöz hasonló antennák vizuálisan elképesztően hatásosak, és hús-vér/élő attribútumokkal ruházzák fel Chappie-t. (Egyébként egy Masamune Shirow manga képregény ihlette a rendezőt, abból is egy Briareos Hecatonchires nevű, hermész-sisakra emlékeztető fejfedőt hordó kiborg.) Térjünk napirendre afelett, hogy ez a robot érzelmeket fog kiváltani belőlünk.

Furcsa, de kijelenthető, hogy a legjobb színészi alakítást a droid alkotója nyújtja. Dev Patel a Gettómilliomosban és a Marigold Hotel filmekben nőtt a szívünkhöz. A leghitelesebb jelenetek azok, melyekben Patel az A.I. megalkotása utáni gyötrően ambivalens érzelmeit éli át, ahol ötvöződik a győzelem eufóriája a felfoghatatlan etikai következmények terhével. Mégis a másik két főbb szereplő az, akik miatt valószínűleg a fiatalabb generáció bevonul a moziba. Szomorú, hogy Blomkamp mégis ezzel a húzással tett a legrosszabbat a filmnek. A Die Antwoord ugyanis egy nagyon népszerű dél-afrikai rap-rave együttes, akik tagja önmagukat játsszák. A Mamit alakító Yolandi Visser azon kívül, hogy egzotikus karakter, nem sokat tett hozzá a történethez. Néha túl sok, néha semmitmondó ismétlésekbe bocsátkozik, néha indokolatlanok a dialógusai, néha idegesítő, főleg a hangja. Őróla elmondható, hogy átlagos filmes teljesítményt nyújt. Az Apa figurája viszont (Ninja) egyértelműen nem színészkedésre termett. Esetlenségéből és egymimikás arckifejezéséből még a legjobb rendezői szándék sem tudott eredményt felmutatni. Az általuk prezentált, legtöbbször túlgenerált johannesburgi gettó mockumentary stílus egyértelműen nem tesz jót a filmnek. Ne felejtsük el, ők kiváló rapperek, ám ez a fajsúlyú sci-fi képzett színészeket igényelt volna. Az Antwoord mentségére legyen szólva, hogy elképesztően fantasztikus zenét produkáltak a Chappie-hez, melynek kiváló komplementer párja a Hans Zimmer féle fájdalmasan epikus, líraian gyönyörű nagyzenekari stílus.

A színészválasztás legnagyobb kérdőjele Hugh Jackman, aki úgy, ahogy van, kilóg ebből a moziból. Kifejezhetetlen, hogy mennyire nem testhezálló számára az egydimenziós rosszfiú szerepe. Olyan, mintha nem lenne egy eredeti mozdulata sem, mintha valamiféle tudatzavarban csinálná végig a militarista öldöklést. A kreatív stylist-ok is ordenáré módon mellényúltak: a haja, az öltözéke, az egész imidzse dühítően hiteltelen.

Hatalmas akciójelenetek, minden eddiginél reálisabb effektek. Pazarul eredeti johannesburgi helyszínek, hamisítatlanul autentikus dél-afrikai atmoszféra. Eredeti ötletek, kiváló koncepció. Hihetetlenül jól indult a Chappie, és kétségbeejtően klisés lett a végére. Néhol young-adult hangulatba csapott át, amikor valamilyen komolyabbat és felemelőbbet vártunk volna. A végén pedig egy érthetetlen rendezői koncepció után a fantasztikus film zsánere szép lassan átkúszott szimpla akciófilmbe, de legnagyobb jóindulattal is csak egy „military science fiction”-be. Azért dühítő ez az egész, mert egyébként a legvégére Blomkamp egy olyan zseniális megoldást – és egyben vérlázító konzekvenciát robbant a néző agyába, amelyet eddig nem nyújtott sci-fi a filmtörténelemben. Chappie természete és működése pompás parabola azt a tézist tekintve, hogy amikor egy robot próbál emberként viselkedni, az pontosan ugyanolyan nehéz, mint amikor egy embernek kell robotnak lennie. Chappie kiáll az igazságtalanság és egyenlőtlenség ellen, és etikai normája egyben felszólalása a rendező társadalmi igazságérzetének is (ne felejtsük, hogy az apartheid rendszeréről és rendőrállamáról még mindig híres, vagy inkább hírhedt Dél-Afrika Blomkamp otthona). Ezzel az erkölcsi felhanggal egy szálra fűzi fel a District 9-et, az Elisyumot és legutóbbi művét is. Ha úgy nézzük, társadalmi-politikai allegória a három film, noha koherensen nem függ össze, ideológiai kontinuitás mindenképpen felfedezhető bennük. Emellett a Chappie jóval érettebb nézői befogadást igényel, mint sci-fi is, mivel olyan súlyos felvetései vannak, melyeket eddig még ebben a kategóriában nem láthattunk: az egyedi és megismételhetetlen tudatról, az elsődleges szocializáció fontosságáról, és a mesterséges intelligencia létfilozófiai és humánetikai problémáiról. Neill Blomkamp, aki 3D-s animátorként kezdte pályafutását, korunk egyik leginnovatívabb rendezője, alkotásait ésszel készítő, tartalommal megtölteni akaró tehetséges művész. Ígéretes, hogy a vadiúj Alien film lesz a következő projectje, melyet ugyanolyan kíváncsisággal várunk, mint a Chappie-t.

Szerintem: 75%