A Mad Max sivár, kietlen szárazföldi tájékát a jégtáblák zord világa váltja fel George Miller legújabb filmjében, de a probléma ugyanaz: hogyan pusztítja el az ember a természetet és így saját életét. A legfontosabb változás az, hogy Mel Gibson helyett egy animált pingvin próbálja megmenteni a világot egy depressziós musicalben.
A Madagaszkár óta tudjuk, hogy egy maréknyi pingvin képes megmenteni egy filmet, de itt most többezer van, ráadásul mindegyik tud Elvis Presley-t, illetve Madonnát énekelni, és ha kell, pörgő nyelvvel reppelnek. A vidám musicalhangulat ellenére a Táncoló talpak mégis egy szomorkás sztori a társadalmi igazságosságról, az esélyegyenlőségről és a kisebbségi politikáról. George Miller esélyegyenlőségi mesefilmjében minden kockát kihasználnak arra, hogy a gyerekek megismerjék kegyetlen világunkat, amiben a politikai korrektség a legfontosabb, amit direktben meg is kapunk.
A pingvinség nem a pincérjelmezen múlik, hanem az énekhangon, mivel a Szívdal segítségével képesek csak párt találni maguknak, vagyis egy egész faj sorsa múlik a Kodály-módszeren. A kis Totyi még tojás korában elgurul, megütődik, ami miatt a megszületése után irtózatos hangjával hívja fel magára a figyelmet, ráadásul nem fejlődik rendesen. A géppuskalábú pingvin tánctudása senkit sem érdekel, hiszen mit lehet kezdeni egy fogyatékos pingvinnel, aki nem tud énekelni, ráadásul jobban táncol, mint Fred Astaire.
A császárpingvinek despotája, Noé a kis táncosban látja a Gonoszt, aki miatt minden rosszra fordult az Antarktiszon. Totyi a pingvinvilág száműzöttjévé válik fogyatékossága miatt, ezért elüldözik, úgyhogy inkább elindul kideríteni, miért van évről-évre kevesebb élelmük.
A Táncoló talpak ekkor változik át a pingvinek Gyűrűk Ura-történetévé, amiben a szerencsétlen, kiközösített Totyi (akinek egyébként a Frodót alakító Elijah Wood adja a hangját) elindul kinyomozni, hová tűnik a rengeteg hal. Végtelen vándorlásba kezd a hófehér tájon, hogy a végén szembetalálkozzon az emberekkel.
Totyi hamarosan új barátokra akad a kisebb méretű pingvinek személyében, akik az eredetiben spanyolul beszélnek, míg a magyar szinkronban érthetetlen módon a Fábry Sándor-féle álcigány hanghordozást kapták. A már éppen ellaposodó történetnek ők adnak új lendületet.
A kiskorú nézők kedvéért az alkotók több szórakoztató jelenetet elhelyeztek: az éneklő és táncoló pingvinek egy ideig nagyon szórakoztatóak, a jégen csúszkálás is vicces, bár a Jégkorszakban már láttunk hasonlót, a fókákkal és bálnákkal való küzdelem pedig félelmetes. A vetítésen a mellettem ülő kislány odabújt testvéréhez, és egészen mélyen besüppedtek a székbe félelmükben. A számítógépes animáció terén nem hoz újat a film, de látvány és hatás tekintetében sokszor magával ragadó.
A Táncoló talpak egy ideig vidám, olykor bárgyú mesefilmként működik, majd a vándorlós rész némi izgalmat hoz új pingvinbarátainknak és néhány látványos akciójelenetnek köszönhetően. A film vége rengeteg kellemes és bosszantó meglepetést hordoz, de mégsem tudja felülírni, hogy a rendező direkt üzenetet akar közölni a nézőkkel, aminél kevés bántóbb dolog van egy moziban.
Figyelem, spoilerezés következik, szigorúan azon szülők kedvéért, akik azt hiszik, ártatlan animációs filmre viszik gyermeküket, amiben kedves pinvinek táncolnak, és minden csupa móka és kacagás. Megkérdeztem a mellettem ülő gyerekeket, hogy nem volt-e félelmetes számukra a Táncoló talpak, mire mindketten rávágták, nagyon megijedtek a fókától és a bálnáktól, bár őket Totyi megőrülése nem hatotta meg különösebben. Az állatkerti skizó még annyira sem, pedig ez a film legjobb és legsokkolóbb jelenetsora: egy pingvin nézőpontjából látjuk saját életének és fajának apokalipszisét, amit a folyamatosan röhögő közönség néma csendben figyelt.
