A Coen-testvérek azt nyilatkozták nemrégiben, hogy amikor a kiadó a megjelenés előtt majd' egy évvel elküldte nekik a Nem vénnek való vidék című könyv kéziratát, egyből megérezték a regényben egy film lehetőségét. Egy Coen-film lehetőségét: hisz Cormac McCarthy, a kortárs amerikai próza egyik vezéregyéniségének kötete pont a Coen-testvérek ízlésének való.
A modern Vadnyugaton játszódik, komor hangulatú, szűkszavú, brutálisan erőszakos, tele van jó figurákkal és jó szövegekkel. Coenék filmjeit ismerve talán még leginkább a humor az, ami hiányzik belőle, de az sem teljesen: a maga meglehetősen különös világába való belehelyezkedés után egy különös, csendesen morbid humor is feltárul az olvasó előtt.
Szóval Coenék egyből lecsaptak a regényre, és filmre is vitték. Mivel ennyire nekik való volt, szinte alig változtattak a sztorin: néhány jelenetet rövidebbre vettek, esetleg leegyszerűsítettek, és a cselekmény utolsó harmadát egy kicsit felgyorsították pár epizód kihagyásával. No meg belecsempésztek némi fekete, groteszk humort a sajátjukból - nem olyan mértékben, mint szokták, de azért összetéveszthetetlen módon. És hát persze megálmodtak hozzá egy vizuális világot állandó munkatársukkal, Roger Deakins operatőrrel: a végeredményről elég annyi, hogy jelen sorok írója kimondottan fájlalja a tényt, hogy nem ez a teljesítmény nyerte el az idei Oscar-gálán a legjobb operatőri díjat.
A film története egyetlen eseményből bomlik ki: Moss (Josh Brolin eszköztelenül meggyőző alakításában), egy egyszerű vidéki fickó a sivatagban rátalál (orv)vadászgatás közben egy csomó hullára, egy csomó drogra és egy csomó pénzre. A pénzt magával viszi, a többit ott hagyja, de így is utána a vízözön, méghozzá egy óriási erőszakhullám formájában, ami végigsöpör ezen a kietlen Mexikó-menti határvidéken, és az itt élő szikár embereken. Az erőszakhullám elsőszámú okozója a bérgyilkos Chigurh (Javier Bardem megérdemelten kapott érte Oscart), aki válogatás és gondolkodás nélkül öl meg bárkit, aki az útjába áll, legyen az akár a saját megbízója. Chigurh figuráját Bardem alakítása és néhány zseniális részlet (a frizura, a légpumpás szögbelövő, a pénzfeldobással döntés életről-halálról) olyan félelmetesen megragadó figurává teszi, hogy ne csodálkozzunk, ha a film után előjön a rémálmainkban. Moss és Chigurh mellett a harmadik főszereplő Bell seriff (Tommy Lee Jones ismét hozza magát), akinek a világ dolgairól elmormogott belső monológjai a regényben időről időre megszakítják a történet folyását. Természetesen a filmben ebből csak felvillanásokat kapunk, de Bell így is kiemelt szerepet kap a dramaturgiában: az ő gondolatai nyitják, és az ő álmai zárják le a filmet. Mint írtuk, Moss egyetlen tette az, ami minden további eseményt generál: azzal, hogy elveszi a pénzt, örökre egy olyan útra tereli az életét, amelyről aztán nincs letérés, hiába próbálkozik nagyon is rátermetten tenni ellene. Ebben a világban, a modern Vadnyugaton mindenkinek kiszabott sorsa van, és az beteljesedik rajta, bárhogy is kapálózik ellene.
Szokás azt mondani, hogy egy-egy nagy alkotónak az Oscar-díjat általában nem élete legjobb filmjéért adják oda, hanem az Akadémia akkor dobja meg egy-két szoborral, amikor már megkerülhetetlen nagysággá nőtte ki magát az illető, és rájönnek, hogy Oscart viszont még nem kapott. Coenék esetében nem ez a helyzet: az életmű legegységesebb, vizuálisan legerősebb, érett mesterremeke kapott ezúttal elismerést.
