A filmtörténetet végigkísérik a transzgender szereplők, és sokszor egészen zavarba ejtő kérdések vetődnek fel arról, mit jelent más testben élni.

Átműtött óvodások, női álca mögé bújó férfiak, identitásukban kételkedő szabadelvűek – mintha az utóbbi évek csúcsra pörgő kultúrharcában csak hasonló szörnyűségekkel és blőd hazugságokkal találkoznánk. A nemi identitás ezernyi fajtája közül talán a nemváltoztatás váltja ki a legnagyobb idegenkedést a társadalomban – és nemcsak azokban, akik az intoleráns szélsőjobboldalhoz tartoznak –, és ilyenkor, mint általában, érdemes megnézni azt is, hogy ha nincsenek jó válaszaink, vajon feltettük-e a jó kérdéseket.

Persze a művészet híresen rossz válaszadó: mit üzen a Rómeó és Júlia a szerelemről, mit üzen Lars von Trier Melankóliája a halálvágyról, és mit üzen mindkettőről a 19. század slágerregénye, Az ifjú Werther, amely a maga idején öngyilkossági hullámot indított el a fiatal (és reménytelen) szerelmesek között. Ezek a könyvek és filmek azonban a kérdéseikkel is átformálták a világot – vagy legalábbis alakítottak rajta.

Furcsa módon a nemváltoztatásról szóló legbátrabb filmeket nem az elmúlt évek kínálatában találjuk meg, hanem előtte, amikor a téma annyira nonkonform volt, hogy a filmrendezők bátran eljátszhattak legveszélyesebb „eretnek” gondolataikkal is.

Rainer Werner Fassbinder 1978-as filmje, az Amikor 13 újhold van egy évben egy férfiról, Erwinről szól, aki aláveti magát a nemváltoztató műtétnek, miután szerelme, egy férfi azt ígéri neki, szeretni tudná, ha nő lenne. Azonban hamarosan kiderül, hogy a férfinek ekkor sem igazán kell, és hősünk – immár Elvira – romantikus kapcsolatba kezd gyerekkori szerelmével. A helyszín zavarbaejtő: egy vágóhídon vagyunk, ahol Elvira – még Erwinként – dolgozott. A feldolgozott húsok látványa természetesen a nemváltoztatás erőszakos, sebészi útjára emlékeztetik a nézőt. Elvira számára a tranzíció ugyanis nem az önkiteljesítés útja, inkább a megfelelésé: annyira nem ismeri magát, nincs tisztában saját akaratával, hogy képes teljes testét alárendelni másnak. A fő kérdés persze nem az, hogy mit jelent transzgendernek, férfitestbe született nőnek lenni: hanem az, hogy a szerelem nem jelent-e olykor brutális öncsonkítást, önmagunk feláldozását – akár csak metaforikus értelemben.

Vajon nem ez kicsit minden kapcsolat: önmagunk feladása, csakhogy a másiknak tetszünk?

Hasonló helyzettel találkozunk a transzkörökben kultikus státusznak örvendő német musicalben, a Hedwig és a Mérges Csonkban (2001), amelyet John Cameron Mitchell rendezett a saját könyvéből, és ő a főszereplő is. (A musicalváltozat a Broadwayn is sikeres volt.) A filmben egy önsajnáltató, saját szexualitásában kételkedő rockdíva Arisztophanész híres történetét idézi – amelyet Platón a Lakomában írt le – arról, hogy az emberek egykor nagy, kétarcú, négykezű, négylábú, gömbszerű, hímnős lények voltak, mígnem az istenek dühükben kettéhasították őket: azóta mindenki a párját keresi.

A Hedwig és a Mérges Csonk számos LMBTQ-blogger visszaemlékezése szerint azért jelentett sokat a közösségnek, mert a főhőse nyakig ült a pácban: a rendszerváltás előtt menekült Kelet-Németországból, átesett szerelmi csalódáson és a nemváltás fájdalmas procedúráján, csalódott rockzenészként és szerelmesként, ráadásul a párja még a dalait is ellopja tőle. A fő kihívás persze az, hogy miként szerethetné meg önmagát ebben a barátságtalan világban? Már a cím is erre utal: a mérges csonk az, ami a műtét után megmaradt a lábai között. Az utolsó jelenetben, miután Hedwig leveti magáról a női dragjelmezt, különös, nem evilági helyen találja magát: mintha a saját elméjébe süllyedne, ahol találkozik a szerelmével. De ezt a másik személyt saját magából „faragta”. A platóni „másik felet” önmagában találja meg. A film azért is erős, mert nem hitegeti a nézőjét hollywoodi happy enddel. Az élet nehéz, egy kicsit szar is, és semmi biztosítékunk nincs arra, hogy nem lesz megint nehéz azután, hogy egyszer már jóra fordultak a dolgok.

Ebben a maszkulin világban egy olyan bűnügyi thriller, mint a Síró játék (1992), amelyben a Jaye Davidson által alakított szerető bevallja, hogy férfinak született – és rögtön kap egy nagy pofont –, merényletnek tűnik a „hagyományos” társadalmi berendezkedés ellen. De a fent említett filmek magát a nemváltoztatást is erőszakos, véres procedúraként írják le – ahogy tényleg az is –, ami önmagában nem okoz boldogságot.

De a megbékélés lehetőségét talán igen. Réges-régen, amikor még nem létezett nemváltoztató műtét, de az emberi szexualitás ugyanúgy nem volt fekete-fehér, bináris történet, Shakespeare így írt a 20. szonettjében:

„Nőnek szánt téged nagy Természet-asszony, / De vágyra gyulladt, gyúrva testedet, / S megtoldotta - hogy tőlem elszakasszon – / Valamivel, mi célom nem lehet. // Ha nők kedvére formált kéjesen, / Hasznod vegyék – s szerelmed add nekem!”

A Shakespeare-szonett lángoló lelkű beszélője belenyugszik, hogy szerelme ugyan fiú, és bár nőkkel is viszonya van, platói szerelmet csak iránta, egy férfi iránt táplál. Elvégre mi többet kívánhatna valaki a 16. századi viszonyai között?

A genderrel, született szexualitással, nemmel való játék azonban úgy is tűnhet, hogy az ember Istent alakít. Pedró Almodóvar felkavaró és őrült horror-thrillerében, A bőr, amelyben élekben (2011) egy plasztikai sebész (Antonio Banderas) beleszeret a saját maga által átalakított „teremtményébe”, akit korábban az utcán rabolt el, és a pincéjében tartott fogva. A bárányok hallgatnak (1991) szadista gyilkosa, a transzszexuális Jame Gumb nők bőréből akar jelmezt varrni magának. A filmet sokan a transzszexualitás demonizációjának nevezték, kifogásolva, hogy azt sugallja, hogy a nemváltoztatás „szörnyeket” eredményez. Mindenesetre árulkodó, hogy a végkifejletben egy valódi nő, a Jodie Foster által alakított Clarice Starling szolgáltat igazságot.

Az utóbbi években Hollywood sokkal inkább arra törekedett, hogy a transzszexuális emberek történetei nyilvánosságot kapjanak. Ennek a legnevezetesebb példája a Hilary Swank főszereplésével forgatott A fiúk nem sírnak (1999), vagy az A24 égisze alatt készült Tangerine (2015). A legnagyobb kereskedelmi sikert pedig A dán lány (2015) aratta, amelyben Eddie Redmayne az egyik első személyt alakítja, aki gendermegerősítő műtéten esett át a 20-as évek Koppenhágájában.

De ma már tudjuk, hogy a Mátrix sztorija is a transzgender létélményből táplálkozik. Lilly és Lana Watchowski pár éve egyértelműen bevallotta, hogy a mindenhonnan kilógó, a való világban otthontalan Neo az ő személyes történetüket tükrözi. (Nem is meglepő, ha ismerjük a Mátrixot megelőző „leszbikus thrillert”, a Fülledtséget.)

Mindezek után talán nem csodálkozunk, hogy a transzgender történetek újra és újra eljutnak a vászonra: megszenvedni önmagunkért, megszeretni valódi énünket és együtt élni a testünkkel ebben a hús-vér valóságban nem csak annak nehéz feladat, aki LMBTQ-embernek született. Ha más nem, akkor a Mátrix jó bizonyíték erre. Hiszen ki gondolta volna, hogy amikor Morpheus először Neo elé tárja a létezés nagy problémáját – „Egy rendszernek rendeljük alá egész életünket, mialatt legbelül mindannyian érezzük, hogy valami nincs rendben...” – a Watchowski-testvérek szerint valójában a nemiségről beszél? Meg, persze, minden másról.