Nem lehet könnyű megöregedni az álomgyárban. Ezzel a traumával küzd Harrison Ford, Sylvester Stallone és a valóban örökifjúnak látszó Bruce Willis is. Úgy is mondhatnánk, hogy saját mítoszukat falják föl, miközben némiképp életben is tartják azokat (Ford az Indiana Jones-szériát, Stallone Rambót és Rockyt, Willis pedig a Die Hard legendás McClane nyomozóját).
Michael Douglasnek az a szerencséje, hogy nem tapadt hozzá efféle figura. Így elvileg nincs is mit eltékozolnia. Mindössze annyit kellene tennie, hogy felvállalva korát, nemet mondjon az őt fess akciósztár szerepébe kényszerítő forgatókönyvekre. Ahogy a Wonder Boys esetén tette, mikor is Grady Tripp bőrében játszotta el a még mindig marihuánát szívó, alkotói válsága teljében lévő, esetlen, de nagyon is szerethető írót és irodalomtanárt. Talán ez volt az utolsó értékelhető színészi teljesítménye. Azután túlkorosan próbált elnököt védő testőr és a First Ladyvel enyelgő sármőr (A testőr), majd a drótot fogával elharapó CIA-ügynök szerepében domborítani (Apósok akcióban). Nem is tudom, melyik volt a kínosabb.
Most azonban visszatért a Wonder Boysszal némiképp kitaposott útra. Habókos, a pszichiátriát is megjárt, igazi sikerbe sose kóstolt zenész és apa vagy inkább apapótlék szerepében jelenik meg. És nem csinál semmit, csak önfeledten játszik egy minden ízében hozzásimuló, szerethető történetben. Más kérdés, hogy maga a történet, annak minden fordulata nemhogy ismerős, hanem korábbi filmek kissé átglancolt változata. A világot, a történelmet a saját szemszögéből olvasó, némi Münchhausen-szindrómával megáldott figura, akinek nagyotmondásai a fináléban némiképp valóra válnak, a Tim Burton rendezte Nagy halból lehet több mint ismerős. A délibábos kincs utáni loholás pedig A nemzet aranyának amolyan lelkizős, drámagyanús változata. A Kalifornia királya így az eredetiség csapdáit mintaszerűen kikerüli, s hogy a történet mégis élni, sőt helyenként ragyogni kezd, az Douglas és a már eddig is bizonyított Eva Rachel Wood finom árnyalatokat sem mellőző összjátékának köszönhető. És még néhány széllelbélelt, de a keserédességet tovább fokozó mellékszereplőnek. Illetve néhány eltalált pillanatnak: a misszionáriusok által megfertőzött indiánok tetemeit az iskolában bemutató makettnek, a mosogatógép szökőkútját bámuló, koravén lányt alakító Wood elvarázsolt tekintetének. Néhány szelíd poénnak.
Az eleddig ismeretlen Mike Cahill rendező észrevehetően nem is vállalt többet: odafigyelt a ritmusra, arra, hogy a film ne nyújtózzon tovább a kelleténél, ne legyen se nagyotmondó, se léha, szóval ellavírozott a lehetséges akadályok mellett. Arról talán nem is tehet, hogy ennél nagyobb erénye nincs is az alkotásnak. A szerethetőség, Kalifornia derűs fényei, a színészek örömjátéka mögött ugyanis mindvégig érezni a tucattermékek lepedékes, hosszú utóízét. A gyanút, hogy valami nagyon gördülékeny. Valami úgy válaszol, hogy igazából meg sem rágta a kérdést. S bár a Kalifornia királya nem a jó tanuló stréberségét viseli magán, de a megfelelés kényszerét nem képes száműzni. Nem mozisikernek készült, de számít a kvázi függetlenségért járó nimbuszra és elismerésre. Talán épp ez a baja. A sok centizgetés. Finom számigálás, hogy valahogy csak kijöjjön már az a fránya végeredmény.
