Stephen Hawking olyan hihetetlen életutat járt be eddig, hogy csak idő kérdése volt, mikor fogják megpróbáltatásait és sikereit filmvászonra vinni. Mivel azonban A mindenség elmélete című film első felesége, Jane életrajzi könyvén alapszik, Hawking munkássága sokkal, de sokkal jobban háttérbe szorul, mint kellene.
Szerencsére a két főszereplő megmenti a helyzetet, így az alkotás, minden felszínessége ellenére rendkívül varázslatos két és fél órát nyújt a nézőknek. 1963-ban, a Cambridge-i Egyetem falai között szerelem szövődik egy fiatal kozmológus, Stephen Hawking (Eddie Redmayne) és egy szerény bölcsészhallgató, Jane Wilde (Felicity Jones) között. Bár az érzések még nagyon frissek, amikor kiderül, hogy Stephen motoros neuronbetegségben szenved és csak két éve van hátra, Jane úgy dönt, kitart mellette. A páros innentől kezdve nemcsak az idővel fut versenyt, hanem a problémákkal is: ahogy romlik Hawking állapota, úgy lesz egyre több megoldanivaló helyzet, átgondolni való döntés és kínos kérdés, amelyre előbb vagy utóbb maga az élet ad választ.
A mindenség elmélete szépen fényképezett, élvezetes film, és nem egyszer csal könnyeket a néző szemébe, hiszen lehetetlen függetleníteni magunkat attól a varázslattól, amit a jelenetek finom bája sugároz. Jól esik nézni Stephen és Jane csillagok alatti táncát, a szinte idillinek tűnő családi napot a tengerparton vagy a gyerekek felszabadult játékát az apjukkal (és a tolószékével), miközben mindent összedöntenek a nappaliban. Mintha minden egyes mozdulatot áthatna valami megmagyarázhatatlan, jótékony rezgés, ami pasztellszínűvé varázsolja a néha nagyon is szürke, sőt fekete világunkat.
Ez az előny azonban egyben hátrány is, hiszen felszínessé teszi a filmet. Látunk egy csodálatos történetet a szerelemről, az önfeláldozásról, és tisztelgünk a szereplők kitartása előtt, de tudjuk, nem biztos, hogy a való életben is ilyen szépen történt meg minden. A készítők által kreált esztétikus látványvilág jellegtelenül és óvatoskodva, igazi angol modorral mutat be egy olyan hatalmas drámát, amit ép ésszel alig lehet felfogni és megérteni. Elmaradnak az igazi, mély, tapintható megnyilvánulások, és nem kapunk mást, csak kissé közhelyszerű szituációkat, amelyek azt sugallják, mindent meg lehet oldani, nincs nehézség, vagy ha van is, visszafogottan, merev tartással kell tűrnünk. Nem a túljátszott hisztériás rohamok hiányoznak, hanem az ember esendőségének kevésbé negédes, kevésbé elmismásolt bemutatása, és több olyan jelenet, mint amikor a Jane-t alakító Felicity Jones megnémult férje elé tartja a betűtáblát, és rázkódik a sírástól, az újabb rászakadt tragédia tudatától. Mert abban például minden benne volt.
A másik fájó hiba, hogy A mindenség elmélete pont a mindenség elméletéről nem beszél, így a szerelmi három- és négyszögek mellett korunk egyik legnagyobb koponyájának eredményei mindössze egy régi, recsegősen szóló rádióadás soraivá halkulnak. Igaz, hogy a tudományos világot megrengető elméletek néha előbukkannak egy rövid doktori védés képében, vagy a vacsoraasztalnál, ahol a feleség magyarázza a férje teóriáit, de a pillanat rögtön tovaszáll és újra a magánélet kerül a középpontba. Remekül szimbolizálja a film „hitvallását” az is, hogy a Hawking munkásságában rendszeresen visszatérő körkörösség, valamint a kezdet és a vég titokzatos kérdésköre elsősorban vizuális funkciót kap az alkotásban, látványelem csupán, semmi több.
Szerencsére a két főszereplő kitett magáért. Eddie Redmayne ugyanolyan hiteles a fiatal, esetlen csodabogár, mint a már tolószékhez kötött, korosodó zseni szerepében. Nagyon jól jeleníti meg a vívódást, a csendes kétségbeesést, és – bármily hihetetlen – a film kevés üdítő, humoros megszólalása is nagyrészt hozzá kötődik. Még összecsuklott testtel, félrehanyatlott fejjel is képes egyfajta kisfiús, csibészes pajkosságot csempészni a karakterbe. Felicity Jones a film finomságáért, varázsáért felelős: ennek a széparcú lánynak a visszafogottsága olyan mély alakítást takar, amely képes szavak nélkül is, pusztán a tekintettel egész világokat kifejezni.
Igaz, hogy A mindenség elmélete nem kockáztat, inkább a biztonságra törekszik, egy merész, gondolkodásra ösztönző életrajz bemutatása helyett csupán ízlésesen kapargatja a felszínt, de ha úgy ülünk be a moziba, hogy egy szép, könnyed, ugyanakkor motiváló alkotásra számítunk, nem fogunk csalódni. Hiszen mi nevelhetne jobban kitartásra, küzdésre, mint egy ember története, akinek elméje a testi korlátok ellenére is szárnyal?
