Ferzan Ozpetek legújabb filmjében a mondanivalót nevettető, bájos vígjátékba csomagolta, persze a briliáns stílus, a remek színészvezetés, az élethelyzetek nagyasztal köré sűrítése, vagyis a személyes élettörténet csoportdinamikává szélesítése – szóval mindaz, amitől Ozpetek – megmaradt.
A tésztagyáros olasz család történetének helyszíne egy tengerparti város, Lecce. A második fiú éppen hazatért az igen hosszú és meghatározó, Rómában töltött évek után. Nagy, megmondós tervei vannak, ám a családi vacsora másképp alakul, ő pedig ahelyett, hogy visszamenekülne barátjához (igen, ez a nagy bejelentenivaló!) Rómába, otthon marad, és megpróbálja megérteni a családot és egyben saját magát. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kettőt nem lehet különválasztani. Olyan erővel bír, és olyannyira meghatározó a „famiglia”, hogy azt sehogyan sem lehet figyelmen kívül hagyni.
A film képileg elegáns pompával vezet. A családi körképek egészen szédítő iramban segítenek képbe kerülni. S ebbe a gyönyörködnivaló világba kerülnek bele a hol kegyetlen, hol szívmelengető, hol banális poénok. A csúcsjelenet kétségtelenül az, amikor Tommaso meleg barátai megjelennek a vidéki olasz család birtokán, s a felsorakozó, kigyúrt felsőtestű fiúk és a legyezőik mögé bújó hölgyemények közé beszorul Tommaso, aki hirtelen mintha két világ szakadéka között próbálna megállni a nagy semmin. Olaszos szájíz, klipszerű betétek, felnagyított meleg-poénok, remek színészi játék és meleg szívű, jóságos, kissé talán túlontúl direkt mondanivaló – ezek adják a film alapját.
/A következő bekezdés a film egészének elemzése, emiatt kikerülhetetlenül: SPOILER!/
A Szerelem, pasta, tenger egyik értelmezési lehetősége a családi átok fogalma körül bontakozik ki. Ugyan a főszereplő Tommaso, a történet mégis a nagymama történetére van felfűzve, hiszen vele kezdődik minden, és az ő halála jelent egy újabb szakaszt. Bár az első jelenet inkább csak hangulatfestés, a fájdalom egy romantikus-lírai megfogalmazása, amikor a könnyek elvesznek az égig lebbenő mennyasszonyi fátyol esztétikájában. Az mégis kiderül, hogy a nagymama hiába szeret egy férfit, annak bátyjához megy feleségül, s utána ugyan együtt tölti életét szíve választottjával – a tésztagyárban, munka közben –, ez mégiscsak egy beteljesületlen kapcsolat. Gyereke pedig attól születik, akivel kötelességből van, s a gyermek ugyan betölti majd a családfő és a cégvezető funkciót, erős hiánytüneteket mutat a világérzékelés mindenféle érzékeny formájából. Az ő utódja a két meleg fiú és a fiús lány, aki szívesebben dolgozna a gyárban, mint hogy gyerekeire vigyázzon otthon, és nagyszájú férjét küldje intézkedni. A három gyerek központi problémája az önfelvállalás, vagyis azon dolgok kimondása, amik leginkább szívük vágya, de amiket az apa, a családi közösség talán nem tudna elfogadni. Úgy tűnik, nem tudnák, aztán úgy tűnik, mégis. Így a béke érdekében tett hazugságok talán fölöslegesek is, talán nem is a másokról, hanem az énről, az adott szereplő gyávaságáról szólnak. Mert végülis nem derül ki, hogy a nagymamának miért kellett a bátyhoz feleségül mennie, és miért nem mehetett az igazihoz, nem derül ki, hogy mi kényszerítette erre. Az viszont kiderül, hogy ezzel elültet egy családi átkot, ami végigvonul több generáción, s ami csak akkor oldódik fel, amikor az unokái mind megbirkóznak ezzel a problémával, mind feloldják a maguk és a család gátjait. Amíg ez nem történik meg, a nagymama segítőként végig ott figyel a szoba valamelyik sarkában, jóérzést sugároz, bíztat és reménykedik – mások helyett is érzékel. Végül, amikor Tommaso is elmondja a maga szíve ügyét, a nagymama belemerül a sütemények boldog világába, ami elhozza számára a halált. A kósza akna felrobban, a film pedig véget ér. Az utolsó képek már Tommaso újabb regényének nézőpontjából fogalmazódnak meg: összemosódik múlt és jelen, s egy fellinis fináléban búcsúznak el a szereplők.
