Hála a benzingőz, a füstölgő gumiabroncsok és az izzadságszag pofátlanul maszkulin elegyének, a lóerő-franchise legújabb darabja szórakoztató blődli lett, ami olykor nem átallja önmagát és a nézőt is jól képen röhögni.
Valami történt a Halálos iramban: Ötödik sebesség bemutatásakor. A negyedik résszel – és amúgy az első óta epizódról epizódra folyamatosan – magát kritikailag teljesen lenullázó széria már a mozipénztáraknál sem tudta oly hihetetlenül feljebb dzsengázni a mozilátogatók zsebéből kicsalogatott pénzkötegeket (de azért a gyártási költségeit természetesen így is megsokszorozta), erre jött az ötödik futam, és minden megváltozott. Nem csak a kritikai recepció előjelén tűnt fel egy jótékony függőleges vonal – a negyedik epizód 27%-a után az ötödik 78%-ot érdemelt ki a recenziókat tömörítő Rotten Tomatoes oldalon –, hanem a dollárhegyek is egy csapásra roskadozni kezdtek: a 363 millió dolláros bevételt egy monstre 626 milliós követte. Sokan részben az azóta is csak franchise-viagraként csúfolt (?) Dwayne "The Rock" Johnson szerepeltetésének tudták be a meglepő sikert – nem is hiába, hiszen Johnson a végtelenül laza sármjával az amúgy eléggé elfuserált G.I. Joe – Megtorlásba is tudott némi életet vinni –, egyesek pedig, köztük jelen sorok írója is, annak, hogy az egyre elfuseráltabb sztorik után végre egy tisztességesen összetákolt heist filmet kapunk, melyben amúgy igen, autópornó-jelenetek és igen felületes dialógok is vannak. Arról nem is beszélve, hogy az immár negyedik és egyben utolsó halálos iramú rendezését abszolváló Justin Lin ügyesen érzett rá arra, hogy a verdafetisisztákból összeverbuvált bűnbanda csak egy hatalmas ensemble-ként életképes igazán. No és arra, hogy mivel már senki sem veszi komolyan az egészet, itt az ideje, hogy a készítők se tegyék.
Ennek megfelelően a Halálos iramban 6 fokozhatatlanul (Vagy mégsem? Erről a végén…) túlzásba vitt koncentrátuma az egész sorozatnak: minden többé vagy kevésbé megkedvelt szereplő visszatér, sőt, egyesek veszik a fáradtságot és egyenesen a túlvilágról fordulnak vissza. Továbbá, a már a szériaindító epizódba kódolt kettősség is látványosan csúcsosodik ki, jelesül az adrenalin-junkie-kat megcélzó akciójeleneteket összetartó, érzelgős családi komédiába torkolló epizódok. A nyilvánvaló olasz-amerikai gyökerekkel rendelkező Toretto-klán famíliacentrikussága mulatságosan túlfűtött bromance-momentumokban és Vin Diesel, izomtrikós papamaci fátyolos szemmel, elfúló bariton hangon előadott szeretetmonológjaiban kulminál. Az általa vezetett és védelmezett „Család” az első rész óta mohó kisgömböcként kebelez be mindenkit, álljon az eleinte rossz sávban, vagy rögtön a törvény másik oldalán, kezdve Paul Walker Brian O’Connerjétől egészen a Johnson által megformált Hobbs ügynökig és Elsa Pataky Elenájáig. A jószívű és összetartó rosszfiúk delejes, kézenfekvő alternatívát nyújtanak egy olyan világban, amelyben mindig akad egy náluk ördögibb/gerinctelenebb/bosszúéhesebb gonosztevő, ebből tehát megint az következik, hogy a fő konfliktus ismét a "Család" újraegyesítése, megóvása és hazahozatala körül bonyolódik, éppenséggel csak négy (néha kettő, hat vagy még több) keréken.
Volánmágus opponensük ezúttal egy valaha volt SAS ügynök (a karizmatikus Luke Evans alakításában), aki több kontinenst átívelve szövi mesteri tervét, illetve csak szőné, ha a babaolajtól csillogó szamoai Hulk (Hobbs) egy kis zsarolás révén nem kérné fel a Toretto-galerit a spéci járgányokkal rosszalkodó profik megregulázására. És ami eztán jön? A fizikai törvényekre így vagy úgy, de mindenképpen fittyet hányó autósjelenetek, klipszerűen megvágott kvázi-kocsireklámok, veszélyesen dagadó bicepszek, falatnyi tangákba bújtatott női fenekek és méretes seggberúgások a Soderbergh-nek köszönhetően „színésznővé” avanzsált, de azért még mindig elsősorban MMA-harcművész Gina Carano élvezetes-látványos adalékával. Persze hatalmas ostobaságokat is kénytelenek vagyunk közben elviselni (a nemzetközileg körözött O’Conner laza kiruccanása egy szigorúan őrzött amerikai börtönbe; most is mindent, értsd: MINDENT konvojjal szállítanak), és az egykor még hagyományosan rögzített akciószcénákat is túlzóan agyonkomputerizált, ennek megfelelően olykor megmosolyogtatóan megalomán megoldások (militáns Forma 1! teherszállító repülőgép! tank!) váltják fel, de amikor Diesel ugrás közben fejel le valakit, vagy épp Johnsonnal karöltve nulláz le egy benga zsoldost, na, abból a kissé együgyű, ám minden kétséget kizáróan hősiesen duzzadó macsóizmusból egy kicsit a nézőtérre is jut. (A Szikla amúgy is egyszemélyes mobilhegyomlásként feszíti végig a filmet.) És mi a legpofátlanabb az egészben? A stáblistát követő slusszpoén. Hogy Lin a Halálos iramban: Tokiói hajsza interqueljét úgy integrálja újra a sorozatba, hogy egy meglepetéscameóval meg is mutatja nekünk a következő rész igencsak figyelemfelkeltő antagonistáját, és ezzel egyben érdekeltté is tesz minket. Micsoda szemét! Ki számított arra, hogy itt egy amolyan lóerő-Expendables van készülőben?
