Egy ideáljait vesztett világban merész dolog örök emberi értékeknek tartott ideákról beszélni. Ebben az értelemben akár nagyon merésznek is mondható a Császárok klubja című amerikai film, amely érzékenységét, összetettségét tekintve is teljesen elüt a ma világszerte trendinek tartott nagyhangú mozidaraboktól. Tanárhőse hiszi, hogy az ókori történelem nagyjainak morális példáján csiszolható növendékeinek erkölcsi érzéke, átadható egy biztos alapokat nyújtó értékrend. Az elit középiskola falai közé azonban betör a huszadik század: új tanítványa, egy nagyhatalmú szenátor elkényeztetett csemetéje a minden ideát mellőző érvényesülni és győzni akarás szellemét szegezi szembe az ókori eszményekkel. A tanár-diák konfliktus régtől ismert alapképletét izgalmasan időszerű feszültséggel tölti fel a film, amely érezhetően értékes irodalmi alapanyagból (Ethen Canin novellája) készült. Kétféle életszemlélet, kétféle erkölcs, kétféle emberi minőség harcol meg egymással, anélkül, hogy Michael Hoffman rendező engedne a közhelyek csábításának. A néző nem kapja készen a tanulságot, még a hetvenes években játszódó eredeti történet 25 évvel későbbi folytatásában sem, amikor már ízig-vérig a mi szép, új világunkban ér véget a különös párharc. Árnyalt jellem- és lélekrajz, gondosan kidolgozott jelenetek és Koltai Lajos nemes szépséget sugárzó képei már önmagukban gondolkodó filmmé emelik a Császárok klubját. Ezt a manapság moziban oly ritkán tapasztalható vonást erősíti Kevin Kline összetett játéka a tanár szerepében. Nagyon erős és nagyon védtelen, ami az ereje, az a gyengesége is: egy olyan nemes emberi tartás, amely híján van azoknak a fegyvereknek, amelyeket a győzelemre játszók világa vele szembe szegez. Nincs megszokott boldog vég, de igazság tétetik.
