Aleksei Popogrebsky második nagyjátékfilmje a 60. Berlinalén versenyzett az Arany Medve díjért a legjobb film kategóriában, két főszereplője pedig megosztva nyerte el a legjobb férfi színésznek járó Ezüst Medve díjat, s egyáltalán nem ez az egyetlen sikere az Így ért véget a nyaram című alkotásnak. Magyarországon 2010-ben találkozhattunk a filmmel a Titanic Filmfesztiválnak köszönhetően. Immáron moziforgalmazásba került, s hogy ez miért öröm, arról érdemes hosszabban szót ejteni.
A film tulajdonképpen egy háromszereplős kamaradráma, ahol csupán kettő élőszereplő, a harmadik résztvevő maga a táj: a végtelen, kietlen, lenyűgözően csodálatos és kérlelhetetlenül kegyetlen sziget a távoli Jeges-tenger valamelyik öblében. Itt él a jeges végeken két férfi, a csendes, borongós Szergej és a fiatal, tüzes Pavel. Hasonlóságaik és különbségeik egyértelműek. Egyrészről mindkettőjüket köti a hely, ez a rideg, el nem engedő őrület, a nagy feladat, ami valahol-valamikor-valakinek fontos: megadott órában le kell olvasniuk adatokat és rádión jelentést tenni. Olyan ez, mint Bodor Ádám Sinistra-körzete, ahol a szereplők feladatokat teljesítenek a már-már állatiassá tevő rideg vidéken, de mindennapjaik nem illeszkednek a nagy egész rendszerébe. A filmbeli sarki férfiak kitaszított kis egységek – a lét kérdései sokkal zordabban kopogtatnak minden áldott fagyos reggelen. S ehhez társulnak a személyiségükből adódó különbségek. Szergej az itt töltött évek alatt idomult a vidék némaságához, szeretné minél egyszerűbben letudni a nyarat, csak családjának gondolata tölti el melegséggel szívét. Ezzel szemben Pavel virgonc ifjú, aki szökell, ugrik és csatangol. Kalandra és élményekre vágyik, gyönyörködteti a táj és tudni akarja, mit rejt még. Ám amikor váratlanul feltárulkoznak a hely mélységei, vagyis az érzéketlennek tűnő Szergej megrendül, az maga az ősi, menekülő rémálom.
Történik ugyanis egy napon, hogy Szergej halászni indul, hogy családjának legyen mit elvigyen ajándékba, amikor véget ér a nyári időszak, s értük jönnek a hajóval. Pavel egyedül marad a telepen, így kénytelenek vele tudatni a hírt Szergej családjáról. Csak annyi a feladata, hogy továbbmondja társának a rossz hírt, mikor az visszatér, de ő nem teszi meg. Eleinte nem értjük, miért nem, de aztán megérlelődik az érzés, hogy itt valami nagyon másról van szó, mint piti gyávaságról, de ehhez el kell engednünk saját sémáinkat és összeszedni, átérezni mindent, amit az orosz lélek sajátságáról sejthetünk, amit valaha Dosztojevszkij olvasgatása közben megértettünk, vagy ha volt szerencsénk oroszokkal együtt inni, megtapasztalhattunk. Az orosz szív ugyanis, mintha más ütemben dobogna, sokáig alig, de aztán egyszerre nagyot. S Pavel pontosan tudja ezt, amikor remegő kezében tartja a tragikus hírt tartalmazó üzenetet. Ráadásul ott van a puskagolyó maradványa a szomszéd ház falában, egy másik nagyérzésű orosz történetének emlékére. A megváltást ígérő hajó pedig elakad, megint csak hárman maradnak: a táj és a két férfi.
A filmben az idő sajátos szerepet tölt be, ugyanis a vidék egyrészről valamiféle végtelenséget sugároz: a nap minden reggel felkel, ugyanott és ugyanolyan tempóban, s az itt élőket az itt élőkre – városban lakó embertársaikkal ellentétben – nem támad információk hada. Tehát a belső idő, a belső történések nagyobb teret nyernek a sarki csendben. Másrészről kifejezetten kötött az életük, meghatározott órában meteorológiai adatbeolvasás történik, s ez az első, a mindenek előtti. Ráadásul ezek átérzését kiváló operatőri munka segíti: a lenyűgöző tájképek, a sokat mondó arcközelik beszédesebbek bármiféle dialógusnál. Végső soron elmondható, Aleksei Popogrebsky filmje legalább olyan kemény, mint a helyszínéül választott sarkvidék jegessége, ahol csak egy-egy foltnyi – de annál értékesebb – felolvadás, jóérzés fér el. Vörösmarty szavai csengnek fülembe: "Most tél van és csend és hó és halál."
